Véget ért egy álom – Felállhat-e még a magyar férfi kézilabda-válogatott a bukás után?
Az idei Európa-bajnokságon valós remények nélkül lépett pályára a magyar válogatott. Jobban mondva nem is annyira a valós remények hiánya volt fájó, sokkal inkább az, hogy sem a közvéleménynek, sem a szakmai köröknek nem voltak elvárásaik a válogatott játékosaival, illetve a szakvezetőivel szemben. A hangulatot csak ronthatta, hogy a csapat két alapembere, a világmárka Lékai és a nehézbombázó Bodó sérülés miatt el sem utazott Malmőbe.
És erre mi történt? A csoportküzdelmekből elsőként, ráadásul maximális pontszámmal kerültünk be a középdöntőbe, megverve az esélyesebbnek tűnő Oroszországot és az izmosabbnak tudott Izlandot, illetve döntetlent játszva az olimpiai bajnoki és a világbajnoki cím jelenlegi védőjével, Dániával. Mindenki csodát emlegetett, ráadásul még a válogatott vezetői sem értették, minek tudható be a nem várt siker.
A fiúk pedig még korábbi teljesítményükre is rátettek egy lapáttal. Káprázatos játékkal legyőzték azt a Szlovéniát, amely egészen a bronzmérkőzésig jutott. De több erővel már nem rendelkeztek, így három vereség következett: a norvégok, a svédek, végül a portugálok is jobbnak bizonyultak. És ekkor megkondult néhány vészharang, hogy kipukkant a lufi, hogy ez a magyar kézilabda igazi arca és így tovább. Pedig szó sincs erről! Sőt arról sem, hogy a játékosok erejükön felül teljesítettek volna. Ők ennyit vagy még ennél is többet tudnak. Fantasztikus és felejthetetlen pillanatokat szereztek maguknak és a magyar kézilabda-kedvelőknek egyaránt.
Haladjunk sorjában. Pontosan egy esztendővel ezelőtt, a 2019-es világbajnokság befejezését követően világosan látható volt, hogy a magyar csapatnak kirajzolódik egy olyan váza, amely már tapasztalt (Mikler, Lékai, Balogh), de zömében mégis fiatal játékosok (Szita, Máthé, Ligetvári, Hornyák, Bánhidi, Bodó, Bóka) szerencsés elegye. Látszott, belőlük kialakulhat egy igazi csapat, amely akár a legjobbak csatájába – akár rövid időn belül is – beleszólhat.
Szita Zoltánt ápolják az olimpiai kvalifikációs férfi kézilabda Európa-bajnokságon játszott, magyar vereséggel zárult Magyarország-Portugália mérkőzésen a svédországi Malmőben 2020. január 22-énEltelt egy esztendő, s most Malmőben kiderült, nem volt túlzás a fenti megállapítás. Ráadásul további fiatalok is bekerültek a keretbe. De nézzük a részleteket, mire is volt/van szükség a győzelemhez. Első követelmény: egy világszínvonalon védő, bravúrokra képes kapus, előtte pedig egy stabil védelem. Mikler eleget tesz az említett kapuskövetelménynek. Előtte pedig ott áll a hármas védőfal, az egyenként kétméteres Sipos–Bánhidi–Ligetvári-trió. Tény, van benne gyenge pont, Sipos helyére jól jönne egy fiatal, de egyelőre ő még hiánycikk. Aztán kell egy szuper irányító, aki nagyszerűen cselez és biztos kézzel lövi a gólokat. Igen, Lékai ilyen, de most sérült volt, nem utazhatott az EB-re, általános helyettese, Juhász pedig hasonló cipőben járt. A szélekre gyors lábú, gólerős szélsők szükségeltetnek. Hornyák, de különösen Bóka eleget tesznek a követelményeknek. (Bókáról csak annyit, egyetlen kivételtől eltekintve valamennyi lövése gólt eredményezett.) Kellenek még átlövők, akik a szükséges mennyiségű gólok előállítására szakosodtak. Nincs belőlük hiány: Szita, Ligetvári, Nagy Bence és néha Máthé is a kétségbeesésbe kergette nemcsak a kapusokat, hanem az ellenfél edzőit is. (És ha még az egyes számú tüzér, Bodó is ott lett volna Malmőben!) Befejezésképpen a jutalomfalat, a beálló Bánhidi Bence, akit a mostani Eb legjobbjának választottak meg a posztján.
Persze jogos lehet a felvetés: ha végre valóban van egy ennyire-annyira jó csapatunk, akkor négy – a nemzetközi közvéleményt is elkápráztató – bombameccset követően hogyan fejezhettük be az Eb-t három viszonylag kemény vereséggel? (Igaz, az olimpiai részvétel lehetősége és egy lényegesen jobb helyezés csak a gólkülönbségen, mindössze négy gólon úszott el!)
Nincs mit takargatni, a fiúk elfáradtak a végére. Mind szellemileg, mind fizikailag. Többségük ugyanis, különösen a fiatalok, nincsenek hozzászokva a sorozatterheléshez, sőt néhányan a komolyabb terheléshez sem. Hogy miért? A mostani válogatottba a világ legjobb három-négy klubcsapata közé tartozó Veszprém mindössze egyetlen magyar játékost, a klubcsapatában is csupán perceket védő kapust adta, de húszas keretében amúgy is csak két magyar található. A nemzetközi élmezőny legjobbjai között jegyzett Szeged is csupán három játékossal képviseltette magát most a válogatottban, de még a világszínvonalon védő Mikler sem számít klubcsapatában első számú kapusnak.
Szita Zoltán a magyar-portugál meccsenÉs a többiek? Páran külföldön próbáltak szerencsét, de nem sok szerencsével jártak. A csapat java része nemzetközi kupákban is szereplő, jobbára alacsonyabb fordulatszámú magyar csapatokban játszik, ahol nincsenek különösebben nagy erőkifejtésre kényszerítve. Egy biztos, közülük akár a 20-22 évesek is stabil tagjai lehetnének mind a Veszprémnek, mind pedig a Szegednek, ráadásul leigazolásukért és játékukért töredékét kellene fizetni, mint a nagy nevű külföldi játékosokért. Sajnos ömlik (mit ömlik? zuhog!) a pénz a hazai kézilabdába, és a legtöbb csapat csak igazol, csak igazol, szinte mindegy, hogy mennyiért.
Az elfáradás ezúttal azonban nem csak a magyarokat érintette. A hihetetlenül felgyorsult játék következtében alapkövetelmény, hogy minden poszton minimum két egyenrangú játékos álljon rendelkezésre, mert folyamatos cserék nélkül senki sem képes azonos szinten végigjátszani egy mérkőzést. Ráadásul az ilyen nagy tornákon naponta-kétnaponta játszanak a csapatok. Nem csoda, ha a spanyol–horvát döntő végére mindkét együttes játékosai szinte egy helyben álltak, kezüket is alig tudták emelni.
Visszatérve a magyar csapathoz, egyértelműen kiderült, hogy érett, kiemelkedő teljesítményre képes, félelmet jobbára csak hírből ismerő fiatal gárda, amely terhelhető, motiválható, eredményre éhes társaság. Mindebből nekem úgy tűnik, hogy az álom majd csak most kezdődik, s akár már az olimpiai utáni első világversenyen megvalósulhat.
