Ez csalás? Nemi megerősítő műtét után indult a nők között

„Őrlődöm a vélemények között, vannak, akik azt mondják, csaló vagyok, és olyanok is, akik szerint jogom van a nők között versenyezni” – mondja egy transznemű sportoló, aki a tudományt sürgetné, hogy segítsen az egységes nézőpont kialakításában. Mert az egyelőre nincs. Csak kérdések és kételyek az esélyegyenlőség és az igazságosság kapcsán. A 168 Óra legújabb számában Pósa Lilla járt utána a transznemű sportolók morális dilemmáinak. 

„Mikor elmondtam anyámnak, hogy nemi megerősítő műtétre készülök, azt mondta, többé nem akar látni” – mesélte lapunknak Joanna Harper transznemű sportolónő, a Loughborough Egyetem kutatóorvosa. Joanna férfiként született, de biológiai nemétől eltérő identitásúnak vallja magát. Amikor rajthoz áll, a női mezőnyben indul. „Kisgyerekként sem volt kétségem afelől, hogy lány vagyok, de éreztették velem, hogy nekem nem úgy kellene viselkednem, ahogy az a természetemből fakad. Mást vártak el tőlem, mint ami vagyok.” Sokáig biztos volt abban, hogy mások előtt nem fogja vállalni érzéseit, rettegett a kritikáktól. „Megtagadtam magam, megpróbáltam másképp élni, olyan emberként, aki nem voltam.” 2004 tavaszán egy transzneműekre specializálódott pszichiáterhez fordult. Ugyanebben az évben, amikor néhány hónapon belül elveszítette az édesapját és a húgát is – rák és öngyilkosság miatt –,

rádöbbent, hogy élete hátralevő részében senkinek sem szeretne hazudni többé, önmagának a legkevésbé.

A nemi megerősítő műtét – hiszen a saját szempontjából nem átalakult, hanem azzá vált, aki mindig is volt – után is folytatni akarta a versenyszerű futást. Vizsgálni kezdte ezért saját és másik hét transz- sportoló teljesítményét a kezelések után.

„Akárhogy is nézzük, a transz nőknek a hormonterápia után is lesz erőnléti előnyük. Ez tény. De más okból fakadóan hátrányuk is lehet a fizikumuk, ezek tulajdonképpen kioltják egymást”, véli Joanna. Teljes mértékben elutasítja azt a kijelentést, hogy a transz nők a versenysportban „tisztességtelen” előnyökhöz jutnának, mert szerinte más tényezők, mint a szem-kéz koordináció és a technika is befolyásolják egy sportoló teljesítményét. A kutatóorvos a hemoglobinszintet is vizsgálta, ami az állóképesség szempontjából fontos tényező. A vérben lévő hemoglobin szállítja az oxigént az egész testben, így az izmokba is. Mivel a hemoglobinszint követi a tesztoszteronszintet, a férfiaknál ezért általában magasabb ez az érték, mint a nőknél. Harper tanulmánya azonban azt találta, hogy a tesztoszteron termelődését gátló szerek, szuppresszánsok körülbelül négy hónapos használata után megszűntek a transz nők előnyei, amikor azonos lett a hemoglobinszintjük a cisz nőkével. (Vagyis azokéval, akiknek a nemi tudata és a születéskori biológiai neme megegyezik, a szerk.) Minden egyéb mért paraméterben jelentős csökkenést tapasztaltak, különböző időbeli lefolyással. Például az erőnlét is csökken, de az ezt befolyásoló egyéb tényezők, mint az alacsony testtömeg (LBM) és az izomterület értékei még 36 hónap után is a nők értékei felett maradnak. Ezek az eredmények arra utalnak, hogy a transznemű nők ereje jól megőrizhető a hormonterápia első három évében.
Egy másik vizsgálat, amely Timothy Roberts nevéhez köthető, és a kansasi egyetemen végezték, megállapította, hogy azok a transznemű nők, akik egy éven át hormonterápiában részesültek, továbbra is jobban teljesítettek, mint a cisz nők. A különbség két év alatt nagyrészt megszűnt, de még ekkor is 12 százalékkal gyorsabban futottak a transzneműek.

Harper szerint az sem lehet megoldás, hogy csak transznemű sportolók mérjék össze magukat egymással, mert a populációt tekintve is kevesebb mint egy százalékot tesznek ki, a profi sportolói kör pedig még szűkebb, így lehetetlen lenne kivitelezni. Néhány kivételtől eltekintve a koedukált versenyek már jobban hangzanak szerinte. „Ez rugalmasabb szabályokat engedne. Ettől függetlenül egy százméteres sprintben kiegyenlítetlen lenne a verseny.”

Nincs egységes álláspont

Bakanek György sportorvos azt mondja, a témában a különböző sportágakban sincs egységes álláspont. Mivel a legtöbb transznemű nő átesett a pubertáson, amikor a hormonok hatására jellemzően megnő a férfiak testi ereje, ezért valóban előnyt élvezhetnek a cisz nőkkel szemben. A hormonterápia pedig szerinte nem tud olyan mértékű visszaesést okozni, ami ellensúlyozná a transznemű nők izomtömeg-, csontozat- és fizikai állóképesség-előnyét. A saját belső hormontermelés ugyanis nem áll le, csak gátolni tudják folyamatos gyógyszeres kezelésekkel.

„A tesztoszterontermelés körülbelül 70 évesen kezd magától csökkenni, amikor már senkinek nem jut eszébe élsportba kezdeni. Azt biztosan állíthatom, hogy hiába változtat nemet egy genetikai férfi, a nők mezőnyében nagyobb esélyekkel indul.” A sportorvos szerint az nem jelentene problémát, ha egy transz férfi szeretné a férfiak között megmérettetni magát. „Ebben az esetben biztosan nem lehetne biológiai előnyről beszélni.”

Sokan előbújtak

Idén legalább 185 LMBTQI-sportoló vett részt az olimpián, számolt be az outsports a legfrissebb adatokról. Soha ennyien nem osztották meg identitásukat a nyilvánossággal ötkarikás játékok során. Milanovich Dominika sportpszichológus azt mondja, egyelőre túl kevés adat van ahhoz, hogy az előbújás sportolókra gyakorolt hatását nagy mintás kutatásokban lehessen mérni, de a pozitív következmények a munka világában már igazoltak.
Joanna Harperhez hasonlóan ő is úgy gondolja, hogy a testi adottságokon túl számos más tényező is közrejátszik a sportteljesítményben. Az előítéletek, a homofóbia, a transzfóbia szerinte komoly nyomást helyez az LMBTQI sportolókra, ráadásul maga a sport maszkulin, férfiak szempontrendszere által uralt terület. „Az egyre ellenségesebb politikai közeg és az a férfieszmény, amelyet a miniszterelnök olimpiai bajnokokhoz kötve jelöl ki, sajnos illeszkedik ebbe a képbe,” mondja. A kisebbségi léthelyzet a sportban a szokásosnál is nagyobb mértékű stresszel jár. Hosszú az út, mire valaki képes kommunikálni az identitását, hiszen valós kockázatokkal kell szembenéznie, például azzal, hogy elveszti a szakvezetők, szponzorok, szurkolók támogatását. De a rejtőzködés lelkileg is megterhelő folyamat, ami a sportolói teljesítményt is ronthatja.

„Valóban lehet-e akkora előnyt kovácsolni biológiai paraméterek mentén, mint amennyi bántás és hátrány érheti a transz sportolót gyerekkora óta?”,

teszi fel a költői kérdést a pszichológus. Szerinte túlzó és nem reális félelem uralkodik a transzneműekkel kapcsolatban a sportban és a közéletben is. „Inkább a transz embereket érintő öngyilkosság, depresszió, munkanélküliség miatt kellene aggódni.”

Nincsenek még olyan átfogó kutatások, hogy a sportban miképp működhet az előbújás, azt azonban már felmérték, hogy a munkahelyi közegben hogyan hat a teljesítményre. A kettő pedig szinte tükörképe egymásnak. „Ha valakinek nem kell azon feszengenie, hogy takargassa a magánéletét, és folyamatosan észben tartsa, kinek mit mesélt magáról, rengeteg mentális energiája felszabadul. Kevésbé izolálódik a kollégáitól, nem érzi magát láthatatlannak. Ez pedig minden közegben fontos szempont, különösen, ahol eredményeket kell produkálni.”

Ne szólj szám?

A Nemzetközi Olimpiai Bizottság 2003-ban engedélyezte a transznemű nők részvételét a női olimpiai számokban. 2015-ben tovább enyhítettek a szabályokon: már nem kötelező átesni a nemi megerősítő műtéten, elég, ha a tesztoszteronszint a verseny előtt legalább egy éven át 10 nmol/liter.
Martina Navratilova egyéniben tizennyolcszoros Grand Slam-győztes, leszbikus sportolónő évekkel ezelőtt kijelentette, hogy nem szívesen versenyezne transznemű nők ellen, mert „nem lenne igazságos”. Később bocsánatot kért a kijelentéséért, és a BBC One transznemű sportolókról szóló dokumentumfilmjében is feltűnt. Elmondta, álláspontját továbbra is fenntartja, hogy a transz nők előnyhöz juthatnak a testfelépítésük okán, de már azt is fontosnak tartja, hogy a sport minden szintjén szerepelhessenek. Szemléletváltásáról Owl Fisher a Guardian véleményrovatában azt írta, „reményt ad arra, hogy a téma megvitatásánál a tanulást, megértést és empátiát is alapul vegyük”.

Laurel Hubbard Gavin Hubbard néven látta meg a napvilágot, 35 évig férfiként élt és versenyzett súlyemelésben. Az olimpiai játékoknak ő az első transznemű indulója, sőt, 43 évével a legidősebb volt a sportágban is. A férfimezőnyben sosem ért el komolyabb sikereket, nemi megerősítő kezelései után a 2017-es világbajnokságon már második, két évvel később a hatodik lett. A tokiói olimpián három próbálkozásból egyszer sem sikerült felemelnie a súlyt, végül helyezés nélkül kiesett. Jelenléte annak ellenére, hogy tökéletesen szabályos volt, az egész világon kérdéseket vetett fel.

Kíváncsiak voltunk, hogy a hazai sportélet miként viszonyulna a transzneműek versenyindulásához, érdemi választ egyedül a súlyemelő-szövetség elnökétől, Dobos Imrétől kaptunk. „A NOB-nak világos és egyértelmű álláspontja van a transznemű sportolókat illetően. Ha ilyen esettel állnánk szemben, akkor mi is azt tartanánk mérvadónak”, mondta. Hozzátette: neki személy szerint nem lenne problémája egy transznemű kvalifikációjával, de mivel az országban ilyen még nem fordult elő,

„megjósolhatatlan, milyen visszhangot váltana ki”.

Az álláspont a szövetségen belül szerinte biztosan nem lenne egységes a témában: többen vannak, mindenkinek van saját véleménye. Éppen ezért tartja jónak, hogy van egy irányadó szervezet, ahol ezt már kialakították. „Nekünk mint olimpiai sportágnak pedig képviselni kell azt az álláspontot.” Szerinte egyébként a kérdés túlmutat a sportszövetségeken, inkább orvosokra bízná a döntést.

Kérdéseinket más sportszövetségekhez is eljuttattuk, ők nem voltak ilyen segítőkészek. Az úszószövetség válaszra sem méltatott, az atlétikai szövetségtől az ígéret ellenére lapzártánkig nem érkezett válasz, a birkózószövetségtől pedig szintén nem kaptunk hivatalos választ, információink szerint „azért, mert eddig még nem merült fel hasonló kérdéskör”.

Valóban a nőkről szól?

Andie Taylor transznemű nő gondolni sem mert a nemi megerősítő műtétre, egészen 2016-ig, amikor egy öngyilkossági kísérlet után a kórházban tért magához. „Az orvosom azt mondta, szerinte a szüleim inkább szeretnének egy transz lányt, mint egy halott fiút”, mesélte a The New York Times videoriportjában. Andie fut, a női mezőnyben szokott indulni, saját bevallása szerint három év hormonterápia után is ugyanolyan gyors már, mint azelőtt. Eredményeivel sorra veri a női rekordokat, ezért elhatározta, továbbra is a nőkkel fog versenyezni, de csak olyan mérkőzésen indul, ahol biztos benne, hogy nem lehet dobogós, és nincs pénzjutalom sem. „Őrlődöm azok között, akik azt mondják, csaló vagyok, és akik azt, hogy jogom van a nők között versenyezni. Magam sem tudom, hol húzódik a határ az igazságtalanság és az igazságosság között. A tudományra szeretném bízni ennek a megválaszolását, nem pedig ideákra”, mondta.

De a szabályok világosak: ha csak annyi tesztoszteron van egy transznemű nő vérében, mint a megengedett mennyiség, rajthoz állhat. Az érvekre és ellenérvekre pedig a tudománynak sincs egyértelmű válasza a fair play kapcsán. Lindsay Crouse publicista szerint a kérdés erőszakos megválaszolása sehova sem vezet, sőt felháborítja, hogy egyesek a nőket használják ürügyként a transzfób kijelentésekre. „Ha valóban a női sport jövőjéért harcolnátok, mondhatnátok azt is, hogy követeljük, hogy a női sportolók a férfiakkal egyenlő erőforrásokat, médiafelületet és bérezést kapjanak!”

(Hasonló cikkeket a 168 Óra eheti számában olvashat. )

(Kiemelt kép: Laurel Hubbard a 87 kilogrammos női súlyemelők B csoportjában a 2020-as tokiói olimpián, 2021. augusztus 2-án. Fotó: Vladimir Astapkovich / Sputnik/AFP)