Versenyképességi fordulat: ígéretek kontra tények

Miközben az MNB hurráoptimista vezetése továbbra is három százalék körüli növekedést vizionál 2016-ra, minden más hazai és külföldi szakértői műhely szerint ennél jóval szerényebb mértéket ígérnek a realitások. Matolcsyék töretlen derűlátása alighanem propagandisztikus indíttatású, mert az első három negyedév tényadatai, valamint a jól látható trendek alapján maguk sem gondolhatják komolyan prognózisukat. Nem kell egyetemi közgazdászdiploma ahhoz, hogy az eddigi adatok nyomán egyszerűen kiszámítsuk, miért. Szeptember végéig a hazai GDP alig két százalékkal emelkedett a tavalyi évhez képest, és a szezonalitást is figyelembe véve az utolsó negyedévben öt százalék körüli bővülésre lenne szükség ahhoz, hogy éves szinten elérjük a három százalékot.

Erre pedig esély sincs, sőt megközelíteni sem tudjuk. Bár a kormány szerint a gazdaság az utolsó hónapokban gyors tempóra kapcsol, ennek jeleit nemigen látni: az ipar továbbra is alig nő, a beruházások még mindig közel tíz százalékkal maradnak el a tavalyitól. Az építőiparban van némi javulás, de még mindig messze áll az előző évi teljesítménytől. A szolgáltatási szféra egész évben viszonylag jól teljesít, akárcsak a mezőgazdaság, amely a kedvező időjárásnak köszönhetően 15 százalékkal növelte termelését, ami önmagában 0,6-0,7 százalékkal járult hozzá a GDP-növekedéshez. Ez utóbbiaknál azonban az év végéig nem várható az eddigiekhez képest akkora többlet, hogy megdobja az össztermék mutatóit.

Nem véletlen, hogy legfrissebb jelentésében az OECD csupán 1,7 százalékos idei gazdasági bővülést jósol hazánknak, ezzel a legpesszimistább a szakértői vélemények közül. Okként elsősorban az uniós támogatások megtorpanását jelöli meg, valamint az ipar gyenge teljesítményét. Ezek a tényezők minden elemzésben visszaköszönnek, és az eddigi tényadatokon túl az exportpiacaink trendjeit is figyelembe veszik. Mások, például a GKI valamivel optimistábbak, de a szakmai konszenzus 2-2,3 százalékos GDP-bővülést jelez előre.

Ez komoly lassulás nem csupán az utóbbi két év adataihoz, de a régiós vetélytársakhoz képest is: térségünk országai Szlovénia kivételével jobban teljesítenek, a románok, szlovákok és lengyelek, sőt még a bolgárok is három százalék feletti növekedést tudnak elérni. A baj az, hogy ez nem csupán egy rossz év nálunk, hanem lemaradásunk a prognózisok szerint középtávon trendszerűen nő fog. Jövőre ugyan az uniós pénzek beindulásának köszönhetően némileg gyorsulunk és az OECD, a GKI és a többi nagy műhely szerint 2,5 százalék körüli növekedést érhetünk el, a többiek hasonló arányban vagy még inkább gyorsulnak.

Még nagyobb baj, hogy az előrejelzések szerint 2018-ban ismét lassulhatunk, mivel a megugró uniós támogatások már benne lesznek a bázisban, és a növekvő bérkiáramlás pozitív oldala, azaz a fogyasztás emelkedése mellett már a negatív oldalát, a magasabb bérköltségek miatti versenyképesség-csökkenést is érezni fogjuk. A magyar gazdaság egyik legnagyobb szerkezeti problémája ugyanis, hogy iparunk és ipari exportunk húzóerejét az alacsonyabb itteni bérköltségen alapuló összeszerelő vállalatok adják, és kivitelünk jelentős része az olcsóbbságra támaszkodik. Ha ez az előny csökken és nem ellensúlyozza a termelékenység javulása, ami sajnos a másik nagy problémánk, drágul az export, aminek piacvesztés lesz a következménye.

Nyilvánvalóvá válik a legnagyobb gond: a magyar gazdaság önerőből képtelen a fenntartható fejlődésre, a teljesítményét az uniós források hullámzása és külpiacaink alakulása határozza meg. Következetes gazdaságfejlesztési koncepcióra, a termelékenység és a versenyképesség tudatos ösztönzésére, kiszámítható fejlődési pályára és azt célzó intézkedésekre lenne szükség, nem pedig kapkodó és csapongó, a pillanatnyi hatalmi érdekek diktálta lépésekre. A mostani uniós költségvetési ciklusban forintban számolva minden korábbinál nagyobb fejlesztési keret áll rendelkezésünkre, ezt kellene végre hatékonyan felhasználni. Orbánék ezt is ígérik és versenyképességi fordulattal kecsegtetnek, a baj csak az, hogy a konkrét fejlemények nem ezt mutatják.

Jövő tavaszig a teljes hétéves uniós forrást le akarják kötni, holott arra még további három év lenne. Ez mindenképpen a hatékonyság és az átláthatóság rovására megy, arról nem is beszélve, hogy sokkal jobb lenne a nemzetközi trendek alakulásához, azok jövőbeni változásához fokozatosan alkalmazkodva fejleszteni, nem pedig azonnal kiszórni minden pénzt, ami később nagyon fog hiányozni. Ha 2019 végéig, ahogy Orbánék tervezik, csaknem minden támogatás beáramlik, utána 2022-végéig szinte semmit nem kapunk majd (a 2014-ben kezdődött mostani periódus forrásai is csak 2017-ben nyílnak meg igazán).

A legfontosabb kérdés az, oda kerülnek-e az uniós ezermilliárdok, ahol a fenntartható fejlődést segíthetik majd. Orbánék azt ígérik, hogy a források hatvan százaléka közvetlen gazdaságfejlesztésre megy majd. Ez az eddig kiírt, a források csaknem felét már lekötni szándékozó pályázatok alapján nem így van: nagyjából harmaduk szolgál ilyen célokat, a többi a megszokott, a növekedéshez csak átmenetileg hozzájáruló projekt.

Ha most hirtelen fordulat állna be és megugrana a fenntartható fejlődést ösztönző kiírások aránya, hozzáértők szerint a teljes keretösszegeken belüli részesedésük legfeljebb 45 százalékra nőhet, azaz a támogatás nagyobbik részét most is rövid távú dolgokra pazaroljuk majd el. Emellett persze az sem mindegy, hogy az elvileg gazdaságfejlesztésre adott összegek valóban a versenyképességet növelik-e, vagy inkább a hatalomhoz közel állók gazdagodását szolgálják, ahogy azt a mindennapi szomorú tapasztalatok mutatják.