Túlélési gyakorlat

- Mondja, mikor virítja már a lóvét?

– Részletekben most is virítom. Az egész egészségügy átalakításának is éppen az az egyik legfontosabb célja, hogy „viríthassuk a lóvét”, azaz javítsunk az ágazat pénzügyi helyzetén.

- Ezt a megfogalmazást ön alkalmazta egy tavaszi szakmai konferencián. Azt mondta, hogy miközben a pénz megszerzéséért vívott teniszmérkőzést folytatja, hallja a bekiabálásokat: virítsd már a lóvét. Akkor úgy fogalmazott: az első szettet már megnyerte. Jól látom, hogy a többit azóta elveszítette?

– Dehogy. Az én teniszes hasonlatomban a négy játszma a négy költségvetési év volt. Így hát még csak egy szetten vagyunk túl. Sikerként értékelem, hogy az első, irdatlanul nehéz évünkben – a görög válság körülményei között – megőriztük az egészségügy működőképességét. A tavalyi helyzetnél kicsit jobban állunk, a költségvetésben van tizenötmilliárdos többletünk a chipsadóból.

- Az elég is lesz átlagosan négyszázalékos béremelésre. Ami jó, ha az inflációt kompenzálja, tehát pont nulla reálbér-növekedésnél tart.

– Ezt a pénzt célzottan kell a rendszerbe tenni: a frontvonalban dolgozókhoz például a pótlékok révén kell eljuttatni. Vagy olyan megoldásokat kell találni mondjuk a háziorvosoknál, hogy egy praxisalapon keresztül a különféle életpályacsoportok helyzetén javíthassunk.

- Akkor a többiek számára viszont még az inflációt sem tudják kompenzálni.

– Hát, jelenleg így áll ez a mérkőzés. De dolgozunk azon, hogy a körülmények javulása mindenkit elérjen. A tartalékok visszaforgatása is jelentős tétellé nő majd.

- Januártól tehát államosítják a megyei és fővárosi kórházakat. Ebből hogyan is lesz megtakarítás?

– Mindenki az államosítás szót használja, de azért ez így mégsem teljesen korrekt. Államosítás az volt, amit nálunk 1948-ban vittek végig, amikor az állam magántulajdont vett el. Most annyi történik, hogy a köztulajon egyik formájából a másikba mennek át az intézmények.

- Kárpótlás nélkül.

– Ha csak azt nem tekintjük kárpótlásnak, hogy a hitelállománnyal és az irdatlan feladattal együtt kerül át az államhoz ez a vagyon. Azért ne feledjük már el, hogy húsz évvel ezelőtt ez a vagyon térítés nélkül került az önkormányzatokhoz. Milyen alapon követelhetnének most kártérítést?

- Azon az alapon, hogy például az útépítés, csatornázás, parkosítás helyett is az egészségügybe fektették a pénzüket.

– Szerintem nem járnak rosszul azzal, hogy hitelállománnyal és szállítói tartozással együtt vesszük át az intézményeket.

- Jelentős megtakarításra számít a koncentrált beszerzésből?

– Persze. Budapesten tizenkét kórház tizenkétféle beszerzési módszert használ, ez ésszerűtlen, és nyilvánvaló pazarláshoz vezet. Budapest gyógyszerbüdzséje mondjuk 16 milliárd forint, ennek minimum tíz százaléka megspórolható közös közbeszerzéssel. A megtakarításokat vissza kell forgatni a bérekbe.

- Összegszerűen mennyi bevételre számít a központosításából?

– Legalább tízmilliárd forintra. Alsó hangon.

- Értem. Csakhogy a KSH adatai szerint az önkormányzatok eddig évente 90-100 milliárdot tettek a rendszerbe. További 80-90 milliárddal az infláció csökkentheti a reálkiadások értékét. Honnan pótolják, ha pótolják ezeket a mínuszokat?

– Én nem gondolom, hogy az önkormányzati világból kiragadjuk az egészségügyet. Azt szeretnénk, ha olyan partneri viszonyra léphetnénk a helyi közösségekkel, hogy a számukra elérhető forrásokat továbbra se vonják meg a kórházaktól. Ezeket az intézményeket senki sem viszi el sehová, ugyanazokat a polgárokat szolgálják a jövőben is.

- Az ön régi fegyvertársa, szövetségese, Sinkó Eszter egészségügyi közgazdász lapunknak megerősítette: szerinte a kórházaknak legalább a felét be kell zárni. Egyetért?

– Én ilyet sohasem mondanék. Viszont el kell szakadnunk attól a megrögzöttségtől, hogy beteget csak fekvőbeteg-intézményben lehet gyógyítani. Gondoljunk csak arra, hogy hány ember feküdt régen gyomorfekéllyel sebészeti kórházi ágyon, miközben a fekélyt ma már orvossággal tudjuk gyógyítani. Ma az ellátásról alkotott elemi képzetünk az, hogy a járóbetegekről készítsük el a diagnózisokat, és akit csak lehet, járóbetegként gyógyítsunk meg. Tehát funkcióváltó intézmények lesznek.

- Engem a „bezárás helyett funkcióváltás” emlegetése emlékeztet a fideszes újbeszéd más fordulataira. Hogy fideszül például átszervezésnek hívják a megszorítást, és nyugdíjvédelemnek a magánpénztárak lenyúlását. Akkor fideszül: mennyi kórház vált funkciót?

– Stop! Higgye el, megmondanám, ha kapacitáscsökkentést terveznénk azért, mert ezt tartanánk helyesnek, vagy ez következne az anyagi kényszerekből. De a mi logikánk nem arra jár, hogy hol mi ne legyen, hanem arra, hogy hogyan nyújthatnánk megfelelő ellátást a betegeknek.

- Minden jelenlegi egészségügyi intézmény az is marad?

– Nem feltétlenül. Lehet, hogy egyes kórházakból szociális intézmény lesz. Ne felejtsük el, hogy a jelenlegi rendszerben is legalább négyezer ágyon fél évnél hosszabb az ápolás. Nem tudom még megmondani részletesen az egyes intézmények sorsát. Tény, hogy vannak olyan felesleges átfedések, amelyeket meg kell szüntetni. Az is tény, hogy Budapesten – mert ide nem kaphatunk uniós forrást – minden fejlesztés alapja csak a meglévő ingatlanállomány hasznosítása lehet, nincsen más tőkeforrás.

- Célszerű-e, ha az állam dönt mindenről? Ha az államtitkár saját szervezete ellenőrzi, hogy az államtitkár saját szervezete jól dolgozik-e? Itt már voltunk. Ezt hívták szocialista egészségügynek, nem?

– Jó kérdés. Tényleg vannak kockázatok. De az biztosan nem volt jó, hogy már nem akadt olyan szereplője a rendszernek, amelyik a kapacitásokat koordinálta volna. Budapesten például a kilenc különböző típusú intézményfenntartó nem tudott megállapodni arról, hogy hol lenne értelme a sürgősségi centrumokat fejleszteni, ezért logikus ellátórendszeri stratégia nélkül költöttek el óriási európai beruházási hiteleket. Az egészségügy mai állapotában elodázhatatlanná vált, hogy rendet tegyünk. De abban egyetértek önnel, hogy meg kell teremteni a független felügyelet fórumait. Hadd tegyem hozzá: én igyekeztem ellenőrizhetővé tenni a működésünket. Korábban az volt a gyakorlat, hogy az OEP-ből kilopott adatokból minden tanácsadó a saját laptopján „tárolta” a számokat, és azok alapján súgott az ellátórendszer szereplőinek és a médiának. Mi az adatokat elérhetővé tettük, nyilvánosságra hoztuk az OEP-szerződéseket. Igyekszem annyira átláthatóvá tenni a döntéseimet, hogy a nyilvánosság védhessen meg saját hülyeségeimtől.

- És tényleg megvédi?

– Egyelőre igen.

- Számos szakértő attól tart, hogy megkettőződhet a magyar egészségügy. Lesz egy lepukkant, rosszul felszerelt állami rendszer a szegényeknek, túlhajszolt, alulfizetett, ingerült orvosokkal, és egy magánhálózat a gazdagoknak.

– Mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy ne alakuljon ki ilyen kétszintű ellátórendszer. A Semmelweis tervben egyébként – a forrásteremtés különféle lehetőségeit vizsgálva – nyilvános vitára bocsátottuk a kérdést, hogy el lehet-e kerülni a sorban állást azzal, ha valaki megváltja a saját ellátását.

- Úgy emlékszem, hogy az ön válasza kategorikus nem volt.

– Én a jelen helyzetben ezt semmiképpen sem tartom jónak. De az is logikus álláspont, hogy aki képes fizetni, az a sorban mögötte állóknak is jó szolgálatot tesz, hiszen egy lépéssel mindenki előrébb léphet. Még folytatódik a társadalmi vita.

- Mielőtt ön államtitkár lett, a médiában leggyakrabban az orvosmigráció szakembereként jelent meg. Lássuk együtt a számokat: az uniós csatlakozás óta az orvostársadalom tíz százaléka kivándorolt az országból. Az elmúlt három évben háromezren távoztak. Tavaly a 28 ezer magyar orvosból 1100 ment el.

– Pontosan 1111.

- Tehát az orvosmigráció naprakész hazai szakembereként mi a prognózisa?

– Mielőtt válaszolnék, hadd tegyem hozzá: személyes sikernek tekintem, hogy ezeket az adatokat ön most szabadon idézi, mert hozzájut a számokhoz. Korábban minden ilyen adat szigorúan titkos volt. Az elvándorlás egyébként részben oka annak is, hogy koncentrálnunk kell az erőforrásokat: ha a végeken túl sok elaprózott osztály van, akkor mindenütt havi 8-12 ügyelet jut az orvosokra, és ez a kizsigerelés is oka annak, hogy az intenzív megterhelés alatt dolgozó egészségügyiek öt-hét évvel hamarabb halnak meg, mint a hasonló társadalmi státusú kortársaik. A legjobb, amit mondhatok a kérdésére: nem hiszem, hogy az idei adat jelentősen romlana a tavalyihoz képest. Egy lassú erózió folytatódik, amelyen úgy próbálunk úrrá lenni, hogy – a gazdasági világválság körülményei között – a különféle életpályacsoportok számára vonzóvá tesszük a hazai környezetet. Ha például a rezidensek számára minden évben ki tudjuk terjeszteni egy kicsit az ösztöndíjprogramot, akkor néhány év múlva megállíthatjuk a folyamatot.

- Ha még pár csatát úgy nyer meg, mint idén, akkor elveszítjük a háborút. Van félszáz ösztöndíjas, és háromszor annyian letétbe helyezték a felmondásukat.

– Ha öt év alatt háromezer ösztöndíjas lesz, akkor mindannyian nyerünk. De egyik pillanatról a másikra több évtizedes problémát képtelenség megoldani.

- Önt egy portréban nyitott személyiségként jellemezték, aki jól tud csapatot építeni. Csak azt nem látom, hogy honnan lesz a csapata. A Fidesz vezérkara azt látja, hogy naponta foglalkozni kell az egészségügy gondjaival. A rezidensek menekülni akarnak, a szakma derékhada a klientúraváltástól tart, nem tudni még, hogy kiket zavarnak el a vezető állásokból. Ki csatlakozik önhöz?

– Tekintsünk úgy az állami fenntartásba vételre, mint ennek a próbájára. Abban reménykedem, hogy a mai egészségügyi vezetőkből – akik közül most még mindenki arra törekszik, hogy saját intézményét mindenáron fenntartsa – sikerül olyan egységes csapatot formálni, amely a betegek érdekében kész a térségi összefogásra. Ez lesz a próbája annak, hogy tényleg jó csapatépítő vagyok-e. Nem készülök tisztogatásra.

- Álmodik időnként miniszteri bársonyszékkel? Most miért nevet? Minden előfordulhat, nem?
– Biztosítom: nem foglalkoztat sem ez a kísértés, sem az aggodalom, hogy elveszíthetem a hivatalomat, és akkor jaj, mi is lesz. Amíg a pályán vagyok, teljes erőbedobással a nekem kijelölt játéktéren próbálom a lehető legjobb teljesítményt mutatni.

- Nem foglalkoztatja, hogy a kapitány lecserélheti?

– Nem. A kapitány engem küldött a pályára, tehát az a dolgom, hogy tiszta erőből küzdjek. Aztán lesz, ami lesz. Nagyon nyugodtan alszom, de nem is bírnám másképpen a gyakran napi tizennyolc órás meneteket.