Süllyedünk, de pánikra nincs ok
Negatív csúcsokat döntögetnek a forint és a részvényárfolyamok, és kiszámíthatatlan, merre fognak mozogni a közeljövőben. Mi, egyszerű halandók a legjobban akkor járunk, ha nem is törődünk az egésszel: ha esetleg van egy kevés részvényünk, egy jó időre felejtsük el, és ha nem feltétlenül szükséges, ne vegyünk most valutát, bízzunk abban, hogy a nyári szabadságig csak-csak erősödik egy kicsit a forint.
Nem érdemes idegeskednünk vagy mérgelődnünk, ha úgysem tehetünk semmit. Márpedig most ez a helyzet: a válsághangulat az elmúlt hetekben egyértelműen az új EU-tagok ellen fordult. Az egyébként is pénzszűkével küszködő befektetők egyre bizonytalanabbnak látják a térség helyzetét, ezért az itteni piacokról stabilabbnak vélt területekre mentik a pénzüket. Félelmük nem teljesen alaptalan, mert a recesszió hatásai errefelé mélyebbek lesznek, mint ahogyan várták. A régió gazdaságai gyengék és nyitottak, erősen ki vannak szolgáltatva a külföldi tőkének és beruházóknak, így jobban megérzik a húzó ágazatok válságát és az exportpiacok beszűkülését.
Óriási probléma, hogy a fejlettebb országokkal ellentétben régiónkban nincsenek jelentős belső források a visszaesés fékezésére és a gazdaság élénkítésére. Most ne is gondoljunk arra, hogy az Egyesült Államok a magyar GDP 12-szeresét fordítja erre a célra, hanem vegyük például a tízmilliós Svédországot, amely 85 milliárd eurós mentőcsomagról döntött. Hol van ennyi pénz a közép-kelet-európai országokban? Ami van, az is leginkább uniós forrásokból származik. Márpedig az EU nem túl bőkezű, sőt valójában egyelőre közös válságkezelő alapja sincs, nem véletlen, hogy az új tagok az egyébként is meglevő forrásokat igyekeznek átcsoportosítani.
A közös érdekek érvényesülése helyett inkább a protekcionizmus győzedelmeskedik, minden nyugat-európai ország a válságágazataiba önti a pénzt, még cégeik keleti érdekeltségeivel is alig törődnek. Jellemző példa, hogy százmilliárdokat pumpálnak saját bankjaikba, de azok itteni leányvállalatai alig kapnak valamit, sőt egymás után számolják fel kelet-európai érdekeltségeiket.
Nem csoda tehát, hogy ilyen légkörben csökken a térségünk iránti bizalom. Elképesztő önzés és szűklátókörűség, hogy ahelyett, hogy jobban támogatnák a gazdasági válság hatásainak csökkentését célzó erőfeszítéseinket, az egyre-másra készülő pesszimista elemzések nyomán inkább a pénzüket viszik ki innen. Mondhatjuk, hogy a tőke természete már csak ilyen, de ha a vezető uniós államok a saját piaci folyamataikba készek beavatkozni gazdaságuk védelmében, akkor miért nem segítenek aktívabban minket is ugyanebben?
Talán erre gondolt a kormányfő is, amikor a forint árfolyamának védelmében nem hagyományos eszközök alkalmazását sürgette. Hagyományos eszköznek számít a kamatemelés, amely a nagyobb hozam miatt a nemzeti valuta vásárlására ösztönzi a befektetőket. Ez nálunk most aligha járható, az alapkamat így is rettenetesen magas. Másik szokványos módszer a beavatkozás, az intervenció, ami lehet szóbeli - amikor a jegybank elnök vagy a kormány kijelenti, kész mindent megtenni egy árfolyamszint védelmében - , vagy konkrét piaci lépés, amikor a jegybank elkezd forintot vásárolni. Mindkettőre volt példa az elmúlt hetekben nálunk is és más országokban is, a hatás nem bizonyult túl erősnek.
A nem hagyományos fellépés jelentheti a külföldi pénzpiaci és politikai kapcsolati rendszer megmozgatását. Erre jó példa volt a nyolcvanas évek, amikor az MNB akkori elnökhelyettese, Fekete János nem egyszer saját személyes kapcsolatait mozgósította a fizetésképtelenség elkerülésére. Most azért ekkora veszély nincs, de a forintárfolyam elszabadulásának réme cselekvésre ösztönözhet. Bármit tesz azonban a kormány, csak akkor vezet eredményre, ha az egész térség irányába változik a befektetői hangulat. A régió valutái együtt mozognak, a nagy befektetők egy kalap alá vesznek minket, az általános bizalom sokkal fontosabb szempont náluk, mint az egyes országok teljesítménye.
Ezért is nevetséges a napi árfolyammozgásokért a kormányt hibáztatni, akár nálunk, akár a többi országban. Tavaly július óta a zloty árfolyama több mint negyven százalékkal csökkent, a forinté csaknem harminccal, a cseh koronáé is több mint hússzal / most ne is beszéljünk a térségünkre is ható rubelárfolyamról, amely hatvan százalékot vesztett/. A trendeket figyelve jól látható, hogy a helyi valuták együtt erősödnek vagy gyengülnek, bármit is tesznek a kormányok vagy a jegybankok, egyszerűen nincsenek eszközeik arra, hogy a nagy pénzpiaci szereplők lépéseit ellensúlyozzák.
Ez utóbbiak abban érdekeltek, hogy nyertesen kerüljenek ki a tranzakciókból. Jelenleg a bizalmatlan hangulat mellett spekuláció is érződik a piacokon, sokan játszanak az itteni valuták gyengülésére, ezért próbálják ösztönözni azt. A taktika része, hogy folyamatosan rettenetes árfolyamokkal riogatnak, ezzel ijesztve el a befektetőket. Kár, hogy ebbe egyesek idehaza politikai célzattal is beszállnak, mint például Járai Zsigmond, aki már 400 forintos eurót vizionál.
Az elemzők nagy része szerint azonban hosszabb távon erősödés várható, a forint esetében az év végére 270-280 közötti eurószintet várnak. Akkor kell majd dönteni az euróbevezetés előkészítésének számító ERM-2. rendszerbe történő belépésről, és nem mindegy, milyen forint középárfolyamon tesszük azt. A 300 feletti szint egyértelműen rossz lenne, reálisnak az elemzők által várt érték tűnik. Reméljük, hogy ez a prognózis beválik, de addig változatlanul hektikus és kiszámíthatatlan mozgásokra számíthatunk.
