Sorsdöntő napok elé nézünk

A 2008-ban kirobbant pénzügyi válság alapjaiban rázkódtatta meg a világgazdaságot. Az óriási pénzpiaci lufik kipukkadása az Egyesült Államokból indult el és gyorsan végigsöpört a fejlett világon, mindenhol, ahol a pénzintézetek akárcsak közvetve is érintve voltak a felelőtlen és kétes ügyletekben. Gyorsan kiderült, hogy a korábbi évek pénzbőségének időszakában általánossá vált a valójában fedezetlen túlköltekezés, az ésszerűtlen kockázatvállalás és a mindezt korlátozni hivatott szabályozók megkerülése. A kibontakozó recesszió ennek nyomán a gazdaságok egészére kiterjedt, és megfékezésére a kormányok horribilis összegeket fordítottak, az államok adósságterhei megugrottak.

Ahogyan azt sokan jósolták, lényegében ez váltotta ki a válság második szakaszát, és nem csupán azért, mert az eladósodottság és a hozzá kapcsolódó megszorítások fékezik a kilábalást. A súlyossá váló finanszírozási gondok ugyanis a felszínre hoztak régi gyökerű strukturális és működési problémákat, amelyeket korábban a szőnyeg alá söpörtek, valamint olyan állami szintű visszásságokat és visszaéléseket, amelyek hatásukban az eredeti pénzügyi válságot is felülmúlhatják. A közvélemény számára váratlanul kiderült, hogy a zűrös ügyekben korábban csak részben érintett és ezért az amerikai mohóság szinte ártatlan áldozatának tűnő Európában sokkal nagyobbak és mélyebbek a bajok, mint a tengerentúlon. Egymás után robbantak az időzített bombák, amelyek alapjaiban rázták meg az eurózónát és az egész uniót.

A görög fizetésképtelenség csak az első dominó, a jéghegy csúcsa volt: nem csupán az az elképesztő, hogy egy tagállam, amely ráadásul a közös fizetőeszközt használja, az elvileg kötelező maastrichti kritériumokat figyelmen kívül hagyva a nemzeti össztermékének több mint másfélszeresét kitevő adósságot halmozott fel, hanem főleg az, hogy ezt megtehette! Lehetséges, hogy éveken keresztül hamis adatokat adott Brüsszelnek és ez nem tűnt fel senkinek? Hogyan lehet észrevétlenül 340 milliárd eurós adósságot összehozni? Csakis úgy, hogy mindenki szemet hunyt efelett és tűrték a görögök piramisjátékát, ami viszont az egész szabályozási és ellenőrzési rendszer működésképtelenségét mutatja.

Logikus, hogy ha ezt a görögök megtehették, mások is megtették. Elemi hibát követett el az EU akkor, amikor eleinte görög ügyként kezelte az egészet és nem alapvető működési problémaként. Gyorsan kiderült ugyanis, hogy több más ország is hasonló helyzetben van: Portugália és Írország még kezelhető nagyságrend, Spanyolország és főleg Olaszország azonban már nem. Ahogy egyre újabb és újabb csontvázak estek ki az unió szekrényéből, a válságkezelő döntéshozók csak futottak az események után és állandó késésben voltak. Jórészt ennek köszönhető, hogy ami lokális bajnak indult, mára már az eurózóna létét fenyegeti.

Bebizonyosodott, hogy az EU eddigi döntéshozatali és ellenőrzési mechanizmusa nem képes elejét venni az ilyen válsághelyzetek kialakulásának. A fő feladat tehát nem a tűzoltás és az eurózóna mentése, hanem olyan együttműködési modell kialakítása, amely hosszú távra garantálja a stabilitást és elejét veszi a hasonló válságok kialakulását. Ennek megteremtése nélkül a befektetői bizalom sem nyerhető vissza, és ami még ennél is fontosabb, Európa versenyképessége az észak-amerikai és ázsiai régióhoz képest tovább gyengül, leszakadása megállíthatatlanná válik.

Valójában ez most a tét, és nem csupán az unió jövője forog kockán, hiszen az itteni fejlemények a világgazdaság egészére hatással vannak. Ebből a szemszögből ítélhető meg Washington közvetlen beavatkozása csakúgy, mint a Standard and Poor's szokatlan, sőt provokatív lépése az eurózóna államainak negatív figyelő listára való helyezésével. Annak felvetése, hogy még az AAA besorolású országokat is leminősítik, ha nem születik gyorsan átfogó, megnyugtató megoldás a bajokra, nem más, mint közvetlen, akár durvának is nevezhető nyomásgyakorlás a csúcsértekezletre készülő politikusokra. Az más kérdés, hogy a S&P ezzel olyan pályára tévedt, amelyen nem lenne helye, és veszélyes precedenst teremt, de valószínű, hogy ezt befolyásos tengerentúli körök hátszele nélkül nem tette volna meg.

A fenyegetés még jól is jöhet a Merkel-Sarkozy párosnak, akik az uniós alaptörvény módosítását akarják elérni, méghozzá szigorú kontroll alá helyezni a nemzeti költségvetéseket és automatikus szankciókat bevezetni azokkal szemben, akik nem tartják be a 3 százalékos hiányt és a GDP 60 százalékának megfelelő adósságkorlátot. Ezt természetesen átmeneti időszak után érnék el, addig is az Európai Központi Bank az eddigieknél aktívabb szerepet vállalna a kritériumok eléréséért, és az új stabilitási alapot is már most elindítanák. A szoros együttműködési kötelezettség az eurózónára vonatkozna, de azon kívüli tagállamok is csatlakozhatnának hozzá.

A mostani csúcs természetesen egy csapásra nem oldhat meg mindent. A sikert az jelentheti, ha egyrészt az eddigieknél konkrétabb intézkedéscsomagot hagynak jóvá a kritikus helyzetben lévők megsegítésére, a jövőre nézve pedig a német-francia javaslat megfelelő támogatást kap. Ha ennyit el tudnak érni, megtették az első lépést a bizalom helyreállítása felé, ha viszont folytatódik a maszatolás, a piaci következmények kemények lesznek. Ezt kell belátnia minden résztvevőnek, és felülemelkednie saját rövidtávú politikai érdekein.

A siker nekünk is létérdekünk, hiszen a válság elhúzódása minket jobban sújt, mint másokat. A gazdasági szabadságharcos szólamok dacára egyetlen esélyünk a felzárkózásra az egységesedő, versenyképes unió, amelynek részeként hozzájárulhatunk és részesei lehetünk a fellendülésnek. Ezt sajnos meghiúsíthatja Fidesz jelenlegi politikájának a folytatása, amely minden hozzáértő szerint a fejlődés helyett a perifériára sodródáshoz vezet. A most kialakuló, többsebességes unióban a nemzeti demagógiára épülő, ellenségkereső, a befektetőket elijesztő, hiteltelen gazdaságpolitikát folytató országok nagyon gyorsan le fognak szakadni.