Sokba kerülne nekünk a nullszaldós büdzsé

Az unortodox fideszes gazdaságpolitika egyik fő jellemzője, hogy ki tudja honnan előtűnnek előkészítetlen, végig nem gondolt, rögtönzött ötletek, amelyeken aztán dolgozni kezd az apparátus, csámcsogni a sajtó, és vagy lesz belőlük valami, vagy sem. Általában van valami tényleges szándék mögöttük, de nem az, amit hangoztatnak, inkább egyfajta lakmuszpapírként szolgálnak, hogy felmérjék, meddig mehet el a kormányzat. Mire aztán lesz az ötletekből valami, az már teljesen más, mint amiről eredetileg szó volt, és nem igazán derül ki, hogy ez csupán kommunikációs taktikázás vagy valós kormányzati érdekütközések eredménye.

Manapság két konkrét példa is van minderre, az egyik az államigazgatás karcsúsításának a témája, a másik pedig a napokban bedobott elképzelés a nullszaldós költségvetésről. Az előbbiről már e rovatban is megírtuk, hogy a nagyszabású, akár 100-150 ezer közszolga elbocsátásával járó költséglefaragás nem több orbitális blöffnél, hiszen a teljes államapparátusban nagyjából ennyien dolgoznak. Úgy tűnik, hogy valójában alig lesz megtakarítás, mert a megszüntetni kijelölt 17 intézményt is jórészt beolvasztják az illetékes minisztériumokba, ami a tervek szerint 20 százalékos kiadáscsökkentéssel párosul az érintetteknél. Ez töredéke az eredetileg emlegetett lefaragásnak, viszont a centralizálás teljes lesz – bennfentesek szerint ez az igazi cél.

Ami a másik ügyet, a nullszaldós büdzsét illeti, az jóval nagyobb jelentőségű, az egész ország jövőjét alapjaiban érintő kérdés. Össze-vissza beszélnek erről is, nem tudni azért-e, mert ködösíteni akarnak, vagy egyelőre maguk sem tudják, mi legyen. Mindenek előtt azt kellene tisztázni, mit is jelent a nullszaldó, a költségvetés egyenlegét ugyanis több szempontból is kikalkulálják, így például létezik pénzforgalmi szemlélet is, arról nem is beszélve, hogy a magyar és az uniós szabályok között is némi eltérés van /példa volt erre az olyan egyszeri bevételek elkönyvelése, mint amilyen a magán-nyugdíjpénztári vagyon megszerzése volt/.

Itt rögtön felmerül a kérdés, mi a kormány célja az egésszel, mert az annak megfelelő kimutatásra kell helyezni a hangsúlyt. A válasz egyelőre nem világos, az adósságállomány csökkentését emlegetik, de ebből újabb kérdés adódik: nominális, azaz összegszerű csökkenést akarnak, vagy GDP arányosat? A kettő között óriási különbség van: ha az össztermékünk mondjuk két százalékkal növekszik, az önmagában mintegy 700 milliárd forint, ami az államadósság közel 3 százaléka, azaz ha az nominálisan nem változik, GDP arányosan mégis néhány tized százalékkal csökken.

Ez a különbség akkor válik húsba vágóvá, ha azt vizsgáljuk, mennyivel kell javítani a büdzsé egyenlegét. Induljunk ki a jelenlegi számokból. A tavalyi és az idénre tervezett hiány évi 700-750 milliárd forint, azaz a nullszaldós egyenleghez első megközelítésben ennyit kellene eltüntetni /kormányzati részről is ez hangzott el/. Ennek két útja van: a bevételek növelése és a kiadások lefaragása. Az előbbi lényegében a közterhek emelkedését jelenti, ami adódhat egyrészt a gazdaság bővüléséből, másrészt az adók emeléséből.

Elérkeztünk az első komoly problémáig: a GDP növekedésének csak egy része, nagyjából harmada jelentkezik általában közvetlenül a költségvetési bevételeknél. Ha tehát leegyszerűsítve mondjuk 750 milliárd javulást szeretnénk elérni, több mint 2000 milliárdos növekedésre van szükség, ami esetünkben az irreális 6 százalékot jelenti. Ha ez nincs, adóemelés kell, ami viszont a növekedést is visszaveti, lásd a 2011-13 közötti éveinket. Aligha valószínű, hogy Orbánék adóemelést akarnának, hiszen éppen most kezdik lefaragni a különadók egy részét, sőt további SZJA csökkentést ígérgetnek.

Ha a bevételből nem megy, a kiadásokhoz kell hozzányúlni. Itt további ellentmondások jönnek: a 700-750 milliárd egyből megnövekszik a forint gyengülése miatti 70-80 milliárddal, azaz rögtön kb. 800 milliárdról beszélünk. Ha az állam költségeit ennyivel csökkentjük, akkor ennek negyedével a bevételek is esnek /adó és járulékkiesés stb./, azaz ténylegesen több mint ezermilliárdos megszorításra van szükség. Ebből azonban rögtön adódik a gazdasági lassulás, ami viszont rontja a büdzsé helyzetét. Egy sor további kockázatról nem is szólva, mint például a külső hatások, a kamatok esetleges emelkedése stb.

Mindebből egyenesen következik, hogy teljesen értelmetlen a nullszaldós egyenleg gyors eléréséről beszélni, mert ahhoz olyan drasztikus lépésekre lenne szükség, amelyek magát a célt kérdőjelezik meg, és a lakosságra, valamint a vállalkozásokra egyaránt súlyos terheket rónának. Erre ésszerű ok sincs, ha a kormány tényleg el akarja tüntetni a hiányt, azt csak fokozatosan, több év alatt szabad megtenni, ha egyáltalán érdemes.

Ezzel egyes információk szerint Orbánék is tisztában vannak, és nem akarnak túl sokat kockáztatni. A valódi céljuk felkészülni a 2020 utáni helyzetre, amikor jórészt elapadnak az uniós pénzforrások, ami a növekedési kilátások mellett a költségvetést is megrendíti. Az elmúlt három évben éves átlagban 2000 milliárd forintot kaptunk, ez töredékére esik majd vissza, az így támadó lyukat valahogy el kell tüntetni. Hogy erre a nullszaldós költségvetés lehet a legjobb megoldás, erősen kétséges. Sokkal inkább egy olyan alapos és átgondolt, következetes gazdaságfejlesztési politikára lenne szükség, amelynek fő célja a hosszútávú, fenntartható fejlődés ösztönzése, a még beáramló pénzek és a hazai források minél hatékonyabb felhasználása, nem pedig a hatalmi hátország érdekeinek kiszolgálása. Azaz pont az ellenkezője annak, mint ami mindeddig folyik.