Orbánék lépéseit rossz szemmel nézik Brüsszelben

A vasárnapi választási eredmények a vártnál is gyorsabb reakciót váltottak ki Brüsszelben és az IMF központjában. Korai még koncepció-váltásról beszélni, de az mindenesetre szembeötlő, hogy azok, akik eddig az európai pénzügyi vészhelyzetből való kilábalás útját elsősorban a fiskális szigorban, a megszorításokban látták, most egyszerre azok fokozatosságáról, a gazdasági növekedés ösztönzésének fontosságáról kezdtek el beszélni. Ennek az okát abban jelölték meg, ami egyébként előre látható volt: a restrikciós politika eddig nem hozta meg a remélt eredményt, újabb recessziós veszélyeket teremtett, a válságtól leginkább sújtott országokban pedig gazdasági hanyatláshoz és súlyos szociális konfliktusokhoz vezetett.

A fordulatot főként a francia elnökválasztás eredménye váltotta ki, mivel Hollande az EU eddigi válságkezelését részben elutasító programmal nyert, jelezve, hogy a lakosság tömegei még a viszonylag kedvezőbb helyzetben lévő országokban is elutasítják az újabb és újabb megszorításokat. A történtek súlyát növeli, hogy Franciaország nélkül nem lehet semmilyen uniós stratégiát érvényesíteni, a jelenleginek is alapfeltétele a német-francia közös fellépés volt. Nyilvánvaló, hogy a berlini kormány mozgástere is csökkent, és Merkelék sem számíthatnak a hazai választók többségének a támogatására, egy nagy vereség elkerülésére lazítani kényszerülnek a szigorításokon.

Az erőviszonyok megváltozásának hatását egyelőre nehéz felmérni. Az Európai Bizottság is bizonytalan, ezt jelzi, hogy két hét múlva rendkívüli uniós csúcsot tartanak a helyzet megvitatására. Az nem kétséges, hogy változni fog a válságkezelési stratégia, a kérdés csupán az, milyen mértékben. Gyökeres fordulat, a fiskális szigorral és a szorosabb integrációs törekvésekkel való szakítás aligha várható: a pénzcsapok felelőtlen megnyitására sem szándék, sem lehetőség nincs, a versenyképesség növelésének egyik feltétele pedig éppen az egységes belső piac erősítése, a közös szabályozók rendszerének hatékonyabb működtetése.

Inkább hangsúlyeltolódásra számíthatunk, a növekedést elősegítő eszközök előtérbe kerülésére, valamint a költségvetési megkötések némi lazítására. Jelentheti ez egyrészt azt, hogy az eddig főleg német nyomásra meghiúsult, a piacba további pénzeket pumpáló terveket hajtják végre - eurókötvények kibocsátása stb. -, másrészt a gazdaságfejlesztésre fordítanak nagyobb forrásokat, akár a hiánycélok és a fiskális szigor enyhítésével is. Ennek természetesen megvannak a korlátai, hiszen azt senki sem akarja, hogy a felelőtlen költekezés újabb, az eddiginél is mélyebb válsághoz vezessen.

A lazítási mozgásteret szűkíti, hogy több tagállam a pénzügyi összeomlás szélére került, és Spanyolország, valamint főként Olaszország esetleges fizetésképtelensége az egész eurózónát bedöntheti, sőt az unió jövőjét is megkérdőjelezheti. A vésztartaléknak szánt kereteket tehát nem szabad más célra feláldozni, az eladósodás növekedésétől is óvakodni kell, az EKB sem tud pénzt a semmiből elővarázsolni. Többletforrás így korlátozottan teremthető meg, inkább a rendelkezésre álló keretek átrendezéséről lehet szó, ami viszont kemény vitákat fog kiváltani az eltérő helyzetben lévő tagállamok között.

Az egyik fő téma a fiskális paktum jövője lesz. Nem valószínű, hogy lényegesen változtatnának rajta, inkább az képzelhető el, hogy némileg enyhítik a megkötéseit és elhúzzák egyes rendelkezéseinek a bevezetését. Itt elsősorban a fél százalékos hiány tartásának követelményéről lehet szó, továbbá a kapcsolódó szankciókról, kevésbé a szigorú brüsszeli ellenőrzési hatáskörökről. Ez utóbbiak ugyanis roppant fontosak a görögökéhez hasonló helyzetek kialakulásának megelőzésére. Erre utal az is, hogy a növekedés ösztönzését sürgetők egyben a szorosabb gazdasági integráció szükségességét hangsúlyozzák a kontinens versenyképességének erősítésére.

Nagy kérdés, mi lesz a görögökkel. Nő az esélye annak, hogy az ott kialakult kezelhetetlen helyzetet látva az uniós gazdasági fordulat része lehet Athén kezének elengedése. Ez ugyan súlyos pénzügyi veszteségeket okoz az érintett cégeknek és számos országnak, sőt az eurózóna egészének, de megszabadulnak egy tehertételtől és más feladatokra koncentrálhatnak. Erről várhatóan heves viták fognak folyni, de könnyen előállhat olyan helyzet, hogy a görögöknek az eurózónából és esetleg az EU-ból is mindenképpen távozniuk kell, ha például felmondják az unióval és az IMF-fel kötött megállapodást.

Ami minket illet, hiú remény azt várni, hogy az esetleges uniós fiskális lazítás nyomán nálunk is eljön a költekezés időszaka. Ne feledjük, mi kezdettől fogva túlzott deficit eljárás alatt állunk, azaz nem csupán a válság miatt szaladt el a hiány, ezért a megítélésünk is más. Ennél is lényegesebb, hogy a szigort hangsúlyozottan a fenntartható növekedést ösztönző lépésekért akarják enyhíteni, nem pedig a tartalékok feléléséért, ami a magyar kormány gazdaságpolitikáját jellemzi. Orbánék unortodox, a fejlődést visszafogó és csak átmeneti hatással járó, a gazdasági strukturális átalakítástól viszont óvakodó lépéseit eleve rossz szemmel nézik Brüsszelben, akárcsak az uniótól távolodó, annak értékrendjével ellentétes politikáját.

Az orbáni szabadságharccal gyökeresen szemben áll az is, hogy a szigor enyhítésével párhuzamban az egységes piac, az együttműködés erősítését hangsúlyozzák. Az alapvető konfliktus tehát változatlanul fennáll a Fidesz-kormány és Brüsszel között, és fenn is marad, ha Orbánék így folytatják. Aligha valószínű tehát, hogy lehetővé teszik számunkra a hiány elengedését, a belső fogyasztás fellendítésére nincs esély, abból viszont profitálhatunk, ha európai exportpiacainkra a fiskális lazítás valóban kedvezően hat. Erre azonban még várnunk kell, még a legkedvezőbb esetben is jövőre érezhetjük az eredményeket.