Orbán kontra valóság: ezt mondja, azt kell értenünk
Látszólag éles ellentmondás feszül a dacos ellenálló nyilatkozatok és brüsszeli elvárások előtti behódolás között, valójában ez is a pávatánc része: Orbánék bármekkora megszorításra készek azért, hogy az országot kedvükre formálhassák át és saját elképzeléseiket valósítsák meg, és elkerülhessék, hogy ebbe bárki komolyan beleszólhasson.
Mindenkit meglepett az a gyorsaság, ahogy a Fidesz-kormány reagált a hivatalos formában még meg sem fogalmazott uniós kételyekre a jövő évi költségvetés első, 400 milliárdos korrekciós csomagja kapcsán. Nem huzakodtak, nem küldözgettek leveleket, hanem azonnal letettek az asztalra újabb 360 milliárdos megszorítási tervet. Ez vélhetően azért volt lehetséges, mert pontosan tudták, hogy amit javasoltak elsőre, messze van az elégségestől, így eleve készültek egy újabb csomaggal, csak annak a pontos nagysága volt kérdéses. A lényege kevésbé: fityiszt mutattak mindenkinek azzal, hogy míg az első csomagnál a szakértők kedvezően fogadták, hogy lényegében klasszikus hiánycsökkentő elemeket tartalmaz, addig a második már visszatért az unortodox eszközökhöz.
Alighanem ez is közrejátszott abban, hogy Brüsszelben Orbán tudomására hozták, még többre van szükség a hiány tartásához, mert igen sok a bizonytalansági tényező az ismertetett intézkedésekben. Ezt nehéz vitatni, mert ahogy minden elemző rámutatott, számos tétel rossz, vagy túlzottan optimista kalkulációkon alapul. A kockázatok együttes nagyságrendje legalább 200 milliárdos nagyságrendű, és akkor még nem beszéltünk a növekedési prognózissal kapcsolatos kérdőjelekről. Az uniós szakértők éppen erre hivatkozva kértek múlt pénteken további korrekciót, mondván, hogy a második csomag csaknem minden tétele tovább fékezi a gazdaság bővülését.
Ez ugyancsak aligha vitatható, hiszen Matolcsyék pontosan azokhoz a lépésekhez tértek vissza, amelyek eddig is akadályozták a kilábalást. A pénzügyi szféra és a húzóágazatok kivéreztetése ahhoz a demagóg üzenethez jó ugyan, hogy úgymond nem az embereket sarcolják, hanem fizessenek a bankok és a multik, valójában azonban mindenki rosszul jár: alig van hitelezés, a beruházások leállnak, a romló helyzetben lévő cégek spórolni próbálnak, egyre kevesebb a munkalehetőség, csökkennek a bérek stb., arról már nem is beszélve, hogy hiába papolnak arról, hogy a többletterheket nem hárítják át, a sor végén úgyis mi állunk, a kiszolgáltatott lakosság.
Csak látszólagos az az orbáni behódolás, hogy mondja meg az EU, mennyit akarnak, mi teljesítjük. A dacos kijelentés mögött az van, hogy a kormány egy célra összpontosít, a 3 százalékon belüli hiány tartására, ezt tűzön-vízen át is tartani fogja, mert csak így lehet szerinte szabad keze minden másban. A lényeget Matolcsy mondta ki: a gazdaságpolitikájukhoz mindenképpen ragaszkodnak, abba beleszólást nem engednek. Ezt fejelte meg a kormányfő a rá jellemző stílusban, kijelentve, hogy Brüsszel nem szűzlányok gyülekezete, és ott azt sem tudják pontosan, mekkora a magyar költségvetés és a hiány, de követelőznek.
Egyfelől tehát Orbánék fenntartják a szabadságharcos retorikát és az uniót teszik felelőssé mindenért, másrészt viszont eleget tesznek a hiányelvárásoknak, persze a maguk módján. Ebből logikusan következik, hogy a most készülő harmadik csomag is olyan intézkedéseket fog tartalmazni, amelyek Brüsszelnek bizonyosan nem tetszenek. Már kiszivárgott, hogy a pénzforgalmat, a telekommunikációt és az energetikai cégeket fogják tovább terhelni, holott éppen ezeket az unortodox módszereket éri a legtöbb kritika. Ezen belül is kifejezetten provokatív a telekomadó tervezett növelése, mivel éppen most lépett újabb, immár végső szintre annak uniós vizsgálata, amely az eddigi szakértői állásfoglalások alapján elmarasztalással fog végződni. Onnan kíván tehát a kormány pluszbevételhez jutni, ahol nagy eséllyel nemsokára 150 milliárd forintot kell visszafizetnie. Mi ez, ha nem a középső ujj felmutatása az EU felé?
Szakértői összegzések szerint az utóbbi két év Matolcsy-csomagjai összességében a teljes éves GDP tizedének megfelelő megszorítást hoztak, miközben a hivatalos propaganda szerint szó nincs megszorításokról. Ez ugyanolyan, mint mikor Orbán azt ismételgeti, ellenzi a tandíjat, viszont a felsőoktatásnak önfenntartónak kell lennie. Jó lenne tudni, olvasott-e a kormányfő valaha is Szolzsenyicint, aki ezt a fajta kommunikációt, amikor a vezéri mondatok alatt azok jelentésének éppen az ellenkezőjét kell érteni, sztálini mélynyelvnek nevezte. Erre sajnos az elmúlt két évben nálunk is számtalan példa volt, emlékezzünk mondjuk a nyugdíjak megvédésére, miközben lenyúlták a nyugdíjpénztári vagyonunkat, a mindenkinek kedvező adóváltozásokra, amelyekkel a dolgozók többsége veszített, az egyszerű és általános adócsökkentésre, ami eddig két tucat új adófajtát hozott, a rezsiköltségek befagyasztására, holott azok csupán az utóbbi egy évben átlagosan 7 százalékkal növekedtek, vagy éppen a devizaadósok „megmentésérére”, ami az érintettek fizetőképes negyedét segítette csak, és még sorolhatnánk...
A legnagyobb veszélyt az jelenti, hogy Orbánék a kritikák lényegéről nem akarnak tudomást venni: nem öncélú megszorításokra van szükség, senki nem ezt várja tőlünk, hanem a fenntartható növekedést és stabilitást biztosító, átfogó szerkezeti átalakításra és gazdaságpolitikai fordulatra. A növekedés potenciális motorjait kizsigerelő lépések pontosan az ellenkező irányba hatnak, és hosszú távra leszakadási pályára terelnek minket. Hiába lesz a hiány 3 százalék alatt, ha közben lefelé haladó spirálba kerülünk és egyre húsba vágóbb lefaragásokba kényszerülünk. Ez az út nem a „szabadság”, hanem a kilátástalanság felé vezet.
