Önérvényesítők

Az Angyalok Városában az is művész, aki nem. Legalábbis nem annyira, hogy ezt mások is tudomásul vennék. Attól még az ember fiának (lányának) lehet például fellépőruhája, zenéje a begyakorolt szólótánchoz, és szabott ideje a produkciónak. Elvégre Los Angelesben vagyunk, ki tudja, melyik hollywoodi rendező mikor merre sétál, és mikor mire van szüksége a következő világsikerű produkcióhoz. A Third Street Promenade nyitva áll a fellépők előtt, akik akkor is komolyan veszik a nyilvános produkciót, ha egy indulatokkal teli kis európai országban esetleg túlkorosnak látnák a művésznőt a maga 70 évével, vagy túlsúlyosnak a 90 kilójával. Itt eszébe sem jutna senkinek gúnyolódni, beszólni, megzavarni a produkciót. Persze a járókelők nagyjából fütyülnek az önjelölt előadóművészekre, de láthatóan ez őket cseppet sem zavarja. Ha az embernek felléphetnékje van, akkor fellép. Ha táncolnia kell, akkor táncol. Igazán, méltósággal és önfeledten. Akár egyedül, közönség nélkül, akár ha a forgalom zaja elnyomná is a zenét.

Nyomot hagyni! Amióta az emberek piramisokat építenek, zeneműveket költenek, vagy éveken át faragják a fába a sok cirkalmat, velünk él a vágy, hogy maradjon utánunk valami. Vannak kultúrák, amelyekben ez szégyen, és illik úgy csinálni, mint ha nem is. Mintha csak isten dicsősége számítana, aki viszont annyi alkotót teremtett saját képére, hogy az már önmagában is dicsőség, miért ne juthatna hát belőle a képmásnak is? Amerika jóban van az egyéni teljesítmény akarásával, és össze tudja azt egyeztetni a közjóval. Itt hülyének néznék, aki úgy akarná leszólni a másikat, hogy az saját, egyéni ambícióit követi. Miért? A szomszéd ambícióit kellene követnie? Amerika arra bizonyíték, hogy az őszinteség ebben is bejön. Ha valaki igazán sikeres és gazdag lesz, akkor nem az az egyetlen vágya, hogy a pereputtyának szétterítse javait. Kultúrája van az adományozásnak. Itt senki sem lepődik meg, ha a világ egyik legnagyobb teleszkópja egy olyan bankár nevét viseli, aki megbukott fizikából. Hiszen ő adta rá a pénzt. Miért ne emlékeztethetne a rákkórház nemzedékeken át egy gyorsétteremlánc-alapítóra, s miért ne adhatná a nevét egy koncertteremnek az, akiről csak a családja tudta, hogy botfülű volt? Persze akad, akinek csupán arra telik, hogy táblácska legyen egy színházi zsöllyén vagy egy padon a parkban.

A legfurcsábbat azonban akkor láttam, amikor San Franciscóban felfelé kapaszkodtam a meredek lépcsőkön a legszebb városi panorámát kínáló Coit Towerbe. Az emberek itt lépcsőket neveztek el a szeretteikről. Édesanyjukról, nagyapjukról, szeretett tanárukról. Igaz, a neveket naponta tényleg ezrek látják, amikor a magasba tartanak. Szokás kérdése...

A Coit Tower bejárati termének falfestményei igazán vicces-szomorú képek. Kalifornia és benne San Francisco nyüzsgő életét huszonöt nyomorgó festő örökítette meg a nagy gazdasági válság idején, amikor egy állami program keretében egydolláros órabérért dolgozhattak itt. Van a falakon nagyvárosi nyüzsgés (benne némi utcai rablással), van munkástüntetés, aratás, illegális bevándorlók tábora, közlekedési baleset. Kell-e mondani, hogy az állami hivatalnokoknak eszükbe sem jutott volna, hogy a köz pénzéért tartalmat is próbáljanak rendelni, abban a szellemben, ahogyan ők képzelik a népet meg a nemzetet. Az ő dolguk az volt, hogy munkát adjanak a Berkeley-ben oktató Diego Rivera-tanítványoknak, a festők cserébe meg festettek. Amit gondoltak. A városiak egy része – ahogy ez lenni szokott – mindaddig háborgott, hogy micsoda közönséges képeket kaptak az adójukért, míg a külföldiek szemében fel nem fedezték, hogy ezzel a világkultúra igazi gyöngyszeméhez jutottak hozzá. Azóta büszkék rá.

Jelentem, a Sunday New York Times él és virul! Fénye a Gutenberg-galaxis egyik legerősebb csillagaként mit sem fakult. A sok változásban a vasárnapi The New York Times olyan állandóság, amely értelmiségiek millióinak üzeni, hogy vannak megingathatatlan amerikai értékek. Képzeljenek el egy újságot, amely az összes melléklettel, reklámkiadvánnyal, apróhirdetéssel együtt szinte megszámlálhatatlan, de minimum húsz újságból áll. Valóságos papírtömb, legalább három kiló. Eredetileg egyetlen szám kinyomtatásához 75 ezer fát kellett kivágni. Az olvasó lelkiismeret-furdalását azonban ma már enyhítheti, hogy 35 százalékban újrahasznosított papírra nyomják, és állítólag karnyújtásnyira van az 50 százalékos arány. Hogy mit találhat az ember, ha a vasárnap délelőtti kávéjához az asztalra puffantja/dönti ezt a halmot? A válasz egyszerű: mindent. A hagyományos újság mellett van itt fényes papírra nyomott heti színes magazin, aztán műsorújság, a világ legjobb könyvmelléklete, üzleti-befektetési lap, sportmagazin, oktatási és egészségügyi melléklet, ismeretterjesztő meg életmódújság, véleménysziporkák gyűjteménye és persze rengeteg hirdetés. Végigolvasni persze képtelenség, de isteni lapozgatni. És el ne feledkezzünk róla: vannak apróhirdetések dögivel, és rengeteg köztük az imádni való: íróasztali kávétermosszal, esernyőfogantyúba rejtett MP3-lejátszóval, zenélő cipőfogassal. A sok apró hülyeséggel, ami hozzátartozik ahhoz, amitől Amerika Amerika.

Számomra igazi sokk volt, amikor tavaly decemberben hírét vettem: többé nem nyomtatják ki a Newsweek magazint. Csak az interneten lesz elérhető, elektronikus formában. Még hogy online hetilap! Piha! Ilyet még az öregapám se hallott! Hát hol marad a friss újság tapintása, illata, csillogása? A Newsweek számomra egyetemista koromtól kezdve ikonikus jelentőségű üzenet volt egy lakható világról. Amikor volt rá pénzem és módom, be is szereztem minden egyes számát. Mondjuk, túlzás állítani, hogy el is olvastam volna. Ezt eleinte inkább angoltudásom döccenői, később meg az időhiány akadályozta. Na jó, átlagosan egy-két cikket (vagy felet) végigsilabizáltam, később elolvastam. De már a birtoklás tudata is világpolgárrá avatta az embert, hogy úgy mondjam: vajszínű árnyalattal vont be egy szürke kort. És tessék, a valaha többmilliós példányszámú lapot egyszerűen megszüntetik. Vérzett a szívem, és igazán az sem vigasztalt, hogy egy brazil sajtócég megvette a printkiadás jogait, és a dél-amerikai piacon, valamint Európában, a Közel-Keleten terjeszti a lapot. Az amerikai újság nagyjából mindenütt megjelenik – Amerikán kívül. Itthon is lehet kapni, de kiesett a kezemből. Olyan, mint zokniban lábat mosni! Azt a tételt erősíti, hogy egy halott, akit rendesen meggyászoltunk, maradjon méltósággal a sírban, ne mászkáljon vissza kísérteni.

Tartozom egy vallomással: az elmúlt hónapokban több könyvet elektronikus olvasón tettem magamévá. Korábban azt hittem, hogy idáig sohasem fogok süllyedni. Hiszen én szeretem a könyv tapintását, illatát, szeretem ceruzával aláhúzni, amit fontosnak tartok, és szeretem az ilyen oldalakat bejegyezni hátul, a fehér lapokon. Akkor hogy tehetek ilyet? Úgy, hogy mostanában gyakorta angolul kell tárgyalnom, leveleznem, tehát fel kell turbóznom a nyelvtudásomat. Az e-olvasó pedig tud valamit, amit a könyv sohasem fog tudni: ráteszem az ujjamat egy ismeretlen szóra, és erre megjelenik az értelmező szótári magyarázat. Vagy ha azt az opciót választom, akkor lefordítja. Ja, igen, kívánságra a könyvolvasó tényleg maga olvas. Fennhangon ott folytatja a könyvet, ameddig legutóbb eljutottam. Szóval, becsszóra mondom, nem maradtam hűtlen a nyomtatott szóhoz. Szigorúan csak önképzésből használom a kütyüt, és ígérem: élvezeti célokból mindig a papírváltozatot fogom választani.

De ez csak kitérő volt. A The New York Times többkilós vasárnapi nyomtatott kiadását akartam ünnepelni: azt, hogy él és virul. A Time magazinnal együtt, amely még mindig a világ legnagyobb példányszámú politikai hetilapja, több mint hárommillió példány fogy belőle. És ugye feltűnt önöknek: egy amerikai film plakátjának magyar változatán a 168 Óra volt a Time. Méltán.

Na, csak azért mondom!