Német hegemónia?
Egy cseppnyi derűlátás van a levegőben. Ezzel a kissé képzavaros fordulattal magyarázta Nyugat-Európa egyik „komoly” lapja azt a kétségbe nem vonható tényt, hogy a tőzsdéknek hosszú-hosszú ideje nem volt olyan jó hetük, mint amilyen a december 2-ával záródó volt.
Nem is annyira az unióról, inkább az euróövezetről van itt szó, más megközelítésben: a közös valutáról. Ennek tizenhét birtokosa közül egy (Görögország) csődbe jutott, további kettő (Portugália és Írország) pedig olyan állampapírokat bocsát ki, amelyeket a hitelminősítők megvásárlásra nem ajánlanak, s ez a piacok elképesztő hozamkövetelései miatt előbb-utóbb csődközeli helyzetbe sodorja mindkettőt. Ám e viszonylag jelentéktelen teljesítményű országok mellett a minősített veszélyzónába kerültek az övezet „nehézsúlyú” tagjai is: Olaszország meg Spanyolország.
A fertőzés – Németországot, Hollandiát, Ausztriát, Finnországot leszámítva – másokra is leselkedik, mert a piacok (pénzügyi befektetők) egyre bizalmatlanabbul pillantgatnak az „elszaladt” költségvetési hiányok és államadósságok hordozóira, illetve az általuk kibocsátott papírokra. Még a jó helyzetben levők se tűnnek egészen immúnisnak, mert senki nem tudja pontosan, hogy kormányaik és bankjaik kezén hány olyan állampapír (mások adóssága) van, amely nominális értékének most talán csak a harmadát éri.
Kétféle szanálási koncepció küzd egymással. Az egyik a német–francia, amelyik a költségvetési fegyelem olyan formájú megszilárdításában látja a jövőt, hogy valójában a nemzeti kormányok nem lennének teljes jogú urai saját bevételi (adó-), illetve kiadási politikájuknak; szuverenitásuk újabb hányadát adnák le Brüsszelnek, amely az Európai Bíróság révén a lehető legnagyobb szigorral csapna le a 3 százalékos deficitplafon és a 60 százalékos adósságplafon ellen vétőkre. Az eddigi uniós szerződésekből rendre kimaradtak a precíz szankciók.
A másik koncepció a piacoké. Ezek azt várnák el az uniótól, mindenekelőtt a német–francia tandemtől, hogy alapjaiban reformálja meg monetáris politikáját. Alkosson olyan rendszert, amelyben az euróövezet valamennyi tagországa felelős a pénzközösség teljes adósságállományáért; az Európai Központi Bank vásároljon óriási, az eddigit nagyságrenddel meghaladó tételben és a piacinál jóval alacsonyabb hozam mellett nemzeti adósságleveleket, sőt a nemzeti kötvények helyére lépjenek eurókötvények, ami azzal a haszonnal járna, hogy az egyes tagországok által felvett hitelek szavatolásáról az egész tömb gondoskodik.
