Mesés!

„Gyerekeknek írni nehezebb feladat, mint bármi más. Ők hamarabb észreveszik, mi a hamis, nem lehet őket átverni, átlátnak rajtad” – mondja egy interjúban Pungor András kollégánk, akinek Kárókaresz és Angyalandi című, hat éven felüli gyermekeknek írott meseregényét Kulka János közreműködésével nemrég mutatták be a Petőfi Irodalmi Múzeumban. András már csak tudja: magyartanárból lett újságíró, ahogy mostani könyvét, előző gyermekverskötetét (amelynek egyik megzenésített darabja idén kötelező a Bartók Béla XXVI. Nemzetközi Kórusverseny döntőjében) is immár nagylányának ajánlja.

Különös mese ez. Mottója Máté evangéliumából való: „Ne féljetek, azért ti sok verebecskénél drágábbak vagytok.” A történet könyv a könyvben. Nyomon követhetjük, ahogy Angyalandi megrajzolja szerelme, Kárókaresz történeteiből kettejük világát. A hősök a lapokon vándorolnak, szereplők a betűk, a helyesírási hibák, repül egy város, kimossák a Himaláját, feltűnik Csöde, Celldömölk és a dödölle, hiszen szerzőnk a nyugati határszélről való. S közben megjelenik a félelmetes Izé, aki mindenkit riogat, de kiderül, csupán azért viselkedik így, mert ő is fél. Persze a hepiend nem marad el, vers szól a pocsolyás rosszalkodásról, a karó nélkül maradt varjakról, hogy aztán az IBBY-díjas illusztrátor, Takács Mari kék Trabantja fuvarozza a boldog szerelmeseket.

András félelemről ír, szeretetről és szembenézésről, meg persze nevettet, nyelvi játékokkal vidít, mert „nincs is annál mókásabb, mint farkasszemet nézni egy tengerszemmel, nincs nagyobb öröm, ha bárkinél hurrábbat kiálthatunk”.

Kollégánk majd két évtizede újságíró. Azt mondja, mára a pártemberek sokszor fárasztják, inkább a hétköznapi hősökre figyel. A mádi jólélekre, aki keresztényként vigyázza az elhagyott zsinagóga kulcsát, a várbalogi nők történetére, akik egy bezárt gyár mázsaházában élnek. Járja az országot, egyszer szilvát főz be a kilencvenkét éves harangozóval, Veronka nénivel, máskor márkushegyi bányászokkal söröznek. „Egyre inkább úgy érzem, az újságírás hitele alaposan megtépázódott. Szerintem – és ez nincs egészen jól így – ma a művészet, a fotó, a vers, a slam poetry, a színház, az irodalom hitelesebb tükör, tisztábban láttatja azt, amiben élünk. És sokszor nem jó ebbe a tükörbe belenézni.”

Meglehet.

De most maradjunk abban: hurrá, András!