Menni vagy nem menni?
Elkeserít és felháborít, hogy pártunk és kormányunk ennyire nem veszi komolyan ezt a tragikus folyamatot, az elvándorlást. Ami egyáltalán eszükbe jut, az a szigor, a büntetés, a megfélemlítés.
A röghöz kötéssel talán itt lehet tartani azt a keveset, aki aláírt nekik. És aki nem? Akinek a családja keservesen kifizette a tanulás költségeit, az mehet, azért nem kár? Vagy aki nem diplomás, csak jó vízvezeték-szerelő vagy asztalos, azért nem kár? Élelmes, ügyes vállalkozó nem kell itthon? A friss nyugdíjas, aki még szeretne és tud is dolgozni, menjen csak? Amikor családok mennek ki több gyerekkel, a szívem szakad meg! Nekem az analfabéta cigány asszony is fáj, aki négy-öt rongyos gyerekével próbálja kijátszani a befogadó országok szociális rendszerét, hátha az ottani segélyből legalább jól tudja őket lakatni, nekem ő is hiányzik! És miatta is szégyenkezem.
Szerintem nem az a megoldás, hogy „fizessék vissza”, amit az állam rájuk költött. Hiszen így akár oda is eljuthatunk, hogy az érettségizettek is fizessék vissza az iskoláztatásuk költségeit, sőt az általános iskoláért, óvodáért is utólag fizessenek, esetleg a gyest is... De nem akarok ötleteket adni az amúgy is túlságosan találékony államunknak. Ha üres a zsebe, akármilyen őrültség kitelik tőle, tudjuk. És különösen szeret elvenni a szegényektől, rászorulóktól. Ahelyett, hogy azon törné a fejét az egész kormány, minden miniszter és államtitkár, képviselő, az összes – milliókért alkalmazott – tanácsadó, elemző, hogy mivel lehetne ezt a folyamatot megállítani. Persze, nyilván pénzkérdés, de nemcsak az.
Én elmondom – ingyen –, mit tartanék a legfontosabbnak. Annyi kellene, hogy a fiatalok belátható időn belül (nem 18-20 év!) biztos (nem Matolcsy-féle tündérmeseszerű), nyugodt (nem kívül-belül örökké háborúskodó), kiszámítható (nem ötletszerű törvényekkel naponta változtatott) életet láthassanak maguk előtt. Bízom benne, hogy gyermekeink és unokáink hamarosan újra reménykedni fognak abban: ez itthon is lehetséges.
Ráczkevy Sándorné
E-mail
