Maradt a bizonytalanság

- Mi történhetett Orbán Viktorral Brüsszelben? Előtte, Marseille-ben paktumpárti volt, a helyszínen a kimaradók közé sorolták, aztán igent mondott, vagyis időt húz, mint nyolc másik, eurózónán kívüli kormányfő: rábízza a parlamentre a döntést. Ez korábbi politikájának egyenes folytatása, vagy egyszerűen kifáradt, elveszítette a fonalat?
– Az elmúlt másfél év alapján mindkettő igaz lehet. Szabadságharc és fejetlenség. Egy olyan ország, amely a világ termelésének 0,16 százalékát adja, nem mehet szembe 99,84 százalékkal. Ha szembemegy, a magyar társadalom hosszú évekig fizetheti az árát.
- Különvéleménye csak lehet, nem? Az is a százalékoktól, a fajsúlytól függ?
– Ha nem rombolta volna le a bizalmi tőkét az unióval, a külföldi cégekkel és a nemzetközi közvéleményt alakító-befolyásoló intézményekkel és szervezetekkel, akkor lehetne különvéleménye. Uniós elnöksége idején Brüsszelt Moszkvához hasonlította, Tusnádfürdőn Európát a magyarság ezeréves kényszerlakhelyének nevezte, állandó retorikai fordulata a bank- és multiellenesség.
- Nyilván tudatában van saját nézeteinek. Meg annak is, amit a csúcs előtt nyilatkozott, tudniillik hogy az IMF nem fogadja el a hármas teherviselést a lakosság, a vállalatok, illetve az állam között. Nyilván a 0,16 százalékot is sejti. A magyar unortodoxiával nehéz lett volna azonnal beállni a fiskális megállapodásba – nem is vagyunk az eurózonában –, ha elutasítja, akkor meg két perc alatt ledöntenek minket a piacok. Nem tehetett mást, időt kért.
– Történelmi tapasztalat: egy kis ország csak apró lépésenként tudja tágítani a mozgásterét. Ma a magyar gazdaság ezer szállal kötődik a világhoz, az értékesítési és beszerzési piacoktól kezdve a külföldi tőkén és technológián át a nemzetközi pénzvilágig. Ez eleve meghatározza a mozgásteret, de ha van bizalom, kiszámíthatóság és szavahihetőség, akkor ez kínál bővítési lehetőséget is.
- Mindenesetre a szigorú uniós előírások – hiány- és adósságplafon, költségvetés bemutatása, ellenőrzése – jogilag bizonytalanok, kidolgozatlanok. A megállapodás az összkormányzati ambíciók jelzése, és nem végeredménye. Még jobban csökkenti egy-egy ország szuverenitását. Pénzmentő, és nem uniómentő paktum született...
– Évek óta írom, hogy egy kis ország szuverenitása a 21. században nem csökken, nem elvész, hanem átalakul, és a „klasszikustól” eltérő minőséget nyer. Azt is, hogy az unió alapvető átalakításokra szorul. Ez azonban nem jelenti, hogy az európai integrációt fel kellene cserélnünk más szövetségi rendszerre. Azt sem, hogy a fejlett európai országok szociális rendszerét porig kellene rombolni, vagy hogy szabadna a munkaerőpiac rugalmasságát kényszermunkatáborokhoz hasonló módszerekkel elérni.
- Brüsszel laikusnak érthetetlen ügyek, fiskális, politikai unió, túlzottdeficit-eljárás, mentőcsomagok körül huzakodik. Átláthatatlan a bürokráciája, tologatja a felelősséget ahelyett, hogy egységet teremtene, és megvédené az eurót.
– Igaza van, Brüsszel reagálóképessége lassú. De egy-egy országé is. Szétválik ugyanis a politikai és a gazdasági ésszerűség. Az előbbi négyéves ciklusokban él, míg az utóbbi ma már jóval hosszabb távon kell hogy gondolkodjon, tervezzen, és a szükséges lépéseket megtegye. A nagy rendszerek – nyugdíj, egészségügy, oktatás, intézményi átalakítás – kérdésében konszenzusra kellene jutniuk a politikai erőtér meghatározóinak, mert „túlnőnek” a demokratikus politikai ciklusokon. Ráadásul minden lényegi átalakítás eleinte viszi a pénzt, csak később hozza a várt megtakarítást és hatékonyságjavulást.
- Tizenöt éve, jóval a csatlakozási tárgyalások megkezdése előtt ön azt írta: „A csatlakozás jelentősége talán csak az államalapítással hozható párhuzamba.” Mi és miért változott azóta?
– A világ. És benne egy-egy ország, amely a külső veszélyek – hitelválság, gazdasági válság, globalizáció – miatt hajlamos befelé fordulni, demagóg és populista vezetőket hatalomba emelni. Sok politikusnak van hatalompolitikai realitásérzéke, de nincs országpolitikai, s ez megbocsáthatatlan. Nálunk már a csatlakozási tárgyalások idején elhangzott a szlogen: van élet az unión kívül is.
- Most azonban még belül vagyunk. Januárban megmondjuk az IMF- és az uniódelegációnak, mit „adunk” a pénzükért. Lesz megállapodás? Elfelejtik a brüsszeli magyar körtáncot?
– Mindenképpen lesz megállapodás, sem a magyar gazdaság, sem a forint nem védhető másképpen. A külföldnek is ez az érdeke, túl sok a nálunk befektetett tőke. A feltételek viszont szigorúbbak lesznek.
- Ezt gondolja vagy tudja?
– Az elmúlt napokban több uniós vezető szakemberrel beszélgettem. Szerintük a következő időszakban esedékes tárgyalások alkalmat nyújthatnak az elmúlt időszakban felhalmozódott intézményi, szakmai és egyéni sérelmek orvoslására is. Emellett több folyamatban lévő ügy mellé továbbiak is az Európai Bíróság elé kerülhetnek, mert ellentétesek az uniós normákkal. Malév-támogatás, energiaszabályozás, magánnyugdíjpénztárak, visszamenőlegesen megszüntetett bérek-jutalmak, devizahitel-„rendezés”.
- Az unió négy hónapi késlekedéssel 2010-ben annyit – 110 milliárd eurót – költött az első görög mentőcsomagra, mint amennyi az éves költségvetése. Válságban, úszva az adósságban, költségvetési hiányban persze nehéz nagyobb tagdíjat fizettetni, de nem gondolja, hogy ez igen gyorsan elkerülhetetlenné válik?
– Régóta az a véleményem – tavaly még majdnem „megköveztek” miatta a németek, most meg már ők is ezt mondják nem hivatalosan –, hogy amíg lehet, nemzetközi ellenőrzés mellett nagyobb inflációra, nagyobb költségvetési deficitekre van szükség. Növekedést kell elérni – nem mindegy persze, hogyan. A fejlett világ nagy részében felhalmozott adósság egy részét pedig – igen súlyos társadalmi kockázatok és kezelhetetlen feszültségek elkerülése érdekében – el kell inflálni. Nem látok más utat a hiány „kinövésére”, illetve kezelhető keretek közé szorítására.
- És mit szól ehhez a jövő nemzedékek ombudsmanja? Viccen kívül: ráterhelné a maradék adósságot a következő generációkra?
– Egy részét igen, de a tartozások fedezésére felvett hosszabb lejáratú hitelekkel ez már eddig is automatikusan így történt. Ami pedig az uniós költségvetést illeti: a közös kasszába fizetés kvótája alacsony. A jelenlegi egy százalékot a nemzeti jövedelemből jelentősen emelni kellene, ami természetesen együtt járna a tagállamok „önállóságának” csökkenésével, a nemzetek feletti ellenőrzés erősödésével.
- Ezzel „csak” a huszonhét tagállam vezetői és polgárai mennek szembe...
– Tudom. De ha nem vesszük tudomásul, hogy ma már nincs idő három hónapot várni, mert a pénzpiacok letámadnak, ha ragaszkodunk a sok esetben csak eszmei-érzelmi téren létező „szuverenitáshoz”, akkor Európa lekerülhet a térképről.
- Az USA vezérkarának főnöke szerint akár zavargások is kitörhetnek az unióban. A Fehér Ház szerint a brüsszeli megállapodásnál több kell. A pénzpiacok sem repestek az örömtől. Mitől lenne jobb kedvük?
– A piacok kivárnak. Hosszabb távon az nyugtatná meg őket, ha az unióban a mostaninál sokkal nagyobb és határozottabb reformszándékot tapasztalnának. Elismerik, hogy a szervezet tett egy lépést a fiskális unió felé, de azt még nem érzékelik, hogy a döntéseknek szigorúan érvényt tudna szerezni. Azt is fogják még tesztelni, hogy a megindult mélyebb reformok fenntarthatók-e, és az erősebb, politikailag is szorosabb unió irányába mutatnak-e.
- A közös pénzügyi felelősség vállalása, az unió bankjának nemzetiadósságlevél-vásárlása távol áll a német állásponttól. Még a mostani megállapodás sem végleges. Miből gondolja hát, hogy itt az ideje az Európai Egyesült Államoknak?
– Pedig itt van! Márciusig még változhatnak a tervezet számai, a háromszázalékos meg egyéb plafonok, mert a pénzpiac szereplői sokkal gyorsabbak, mint az eurokrácia vagy a nemzeti bürokráciák. Egyet tehet az unió: ha döntéseivel és viselkedésével ő sokkolja a pénzpiacot.
- Azt mondja, index nélkül vágjon elé a sávjába, és törölje képen egy politikai unióval? Hatalmas közös költségvetés, fölaprított szuverenitás, félkezű kormányok, és akkor jöhetsz utánam?
– Erre gondolok. Továbbá fiskális transzferre, vagyis arra, hogy a „gazdagabb” államok kemény beleszólási lehetőséggel rendelkezve támogassák a „szegényebbeket”. A jelenlegi részmegoldásokkal nem lehet tartós stabilitást elérni, a fenntartható növekedésről nem is beszélve. Ezek hiányában pedig félő, hogy a több mint ötvenéves integrációs struktúra is összeomolhat, ami beláthatatlan következményekkel járna.