Marad, mi volt

Nem könnyű „felütést” találni egy hosszabb elemzéshez. Órákkal azután, hogy az eredmény nyilvánossá lett, a Deutsche Welle, a Merkel-kormány által bőkezűen finanszírozott, de tartalomkínálat dolgában független audiovizuális, plusz az interneten is elérhető portál közzétett egy meglehetősen savanyú elemzést azzal a mondanivalóval, hogy Orbán pártját már régen ki kellett volna rúgni az Európai Néppártból (EPP). Ehelyett azonban a konzervatív pártcsalád mindent eltűrt tőle, és most már késő is bármit tenni. Az EPP akarva-akaratlanul legitimálta az Orbán-féle demokráciaromboló autokráciát, noha tudta, hogy önnön értékvilágát építi le ezzel. A cikkíró, Christoph Hasselbach nem talált magyarázatot az EPP magatartására.

Szó, ami szó, az EPP nemhogy eltűrte az orbánizmust, de az elzászi Joseph Daul (német származású, de francia politikus), az EPP elnöke a múlt szombaton személyesen jelent meg a Fidesz utolsó választási nagygyűlésén, s ott Orbán Viktort példamutató demokratának nevezte. Gondolom, van bizonyos távolság az eltűrés és a laudáció között. Ami az utóbbit illeti, abban az EPP mindig is kiválóan teljesített, hiszen a néhai Wilfried Martens volt belga miniszterelnök és EPP-elnök füttyszóra szokott jönni Budapestre, lobbizni és kampányolni Orbán mellett. (Helmut Kohl, „Altkanzler” Orbán-párti, két héttel ezelőtti levelére nem is érdemes sok szót vesztegetni. Kohl tizenegynéhány éve nem számít a német politikában. Magyarországhoz, akárki legyen is hatalmon, 1989 óta erős érzelmi szálak fűzik. Szélütött, de eszénél van. Nyilatkozatképes, nem írják helyette és a nevében a véleményét. A minap például horvát politikusok előtt az unió Ukrajna-politikáját bírálta és – Putyint védelmezte. Miért ne védelmezte volna akkor Orbánt is?)

S most jön a csavar. Daul akár viszonzandó hálát is érezhetett a Fidesz iránt, mivel a minap, amikor az EPP az Európai Bizottság jövendő elnökének jelöléséről szavazott, a Fidesz-frakció a francia Barnier mellett voksolt, szinte magányosan. Mert az európai konzervatívok csaknem egyöntetűen a luxemburgi Jean-Claude Junckerre, a politikai tapasztalatban és pénzügyi jártasságban szinte felülmúlhatatlan politikusra szavaztak. Nem mellékesen: Juncker mögött ott állt Angela Merkel, s köztudomásúan ő „fújja a passzátszelet” az unióban. Innen nézve nem is igen érthető a magyar különutasság, hacsak arra nem gondolunk – némiképp félve –, hogy Orbán elég erősnek érzi magát nemet mondani még a németeknek is.

Már itt megjegyezném, ez akár öngyilkos politika is lehet. Nem azért, mintha Merkelt nagyon érdekelné, Magyarország hová áll. Ami őt érdekli, az a nagy és viszonylag erős Lengyelország, amely pillanatnyilag – a Tusk-kormány alatt – Sikorski külügyminiszter hangján a német vezető szerepet nemhogy elfogadja, de egyenesen kiköveteli, bár szerintem egy nap betelik a pohár. A német kancellár asszony Orbán-utálata közismert, és országa van olyan helyzetben, hogy kárt okozzon nekünk, amikor csak akar. Ehhez megvannak a kapcsolatai és az eszközei is, végtére is Magyarország kicsi és nyitott gazdaságú, vagyis nagyon sebezhető.

Minden az akaraton múlik. Csakhogy az európai unió nem büntetésre berendezkedett szervezet. „Szegény Angela” (copyright Orbán) nem taposni, hanem fölemelni akar, s ehhez a maga rendkívüli pénztartalékait is képes mozgósítani. Elengedi a füle mellett, hogy a magyar kormány állandó „szabadságharcban” áll Brüsszellel; elengedi Orbán unióellenes szónoklatait, mert ilyesmit még a legjobb és legnagyobb szövetségeseitől (Franciaország, Olaszország, Spanyolország) is hall, és a térképén Magyarország nemigen szerepel. Mondjon Orbán, amit akar, sőt – fájdalom – csináljon is, nem számít. Az euróövezet (ahonnan mi hiányzunk) elég gondot okoz neki, van mire figyeljen.

Mindazonáltal vannak figyelmeztető gesztusok, azaz a dolog nem intézhető el ennyivel. A budapesti német nagykövetség, ha emlékezetem nem csal meg, bő húsz éve nem szólalt meg; ehhez képest ellenvéleményt nyilvánított a minap, amikor a Szabadság térre helyezendő megszállási emlékmű terve nyilvánosságra került. Okkal, hiszen az ártatlan Gábrielre támadó német sas nem a hitlerizmus, hanem a mai Németország címerállata is, szóval vele példálózni – horogkereszt nélkül – nemzetisérelem-okozás. Hasonló modorban szólalt meg a magyarországi német kisebbség szervezete is, nem véletlenül. Az orbánista, Horthy-fölmentő szoborállítás szimbolikusan rádöntené, sőt a mai németekre nézve kollektivizálná az egykori bűnt. (És a magyar ártatlanságot, ami patent hazugság.)

A második csavar: Magyarország Merkel Németországának egyik nagyon fontos piaca. Nemcsak a járműgyártás (Mercedes, Audi), hanem a szolgáltató szféra (Telekom, MKB, Elmű) miatt is. A németek óriási befektetéseik hozadékát a járműgyártásban élvezik, a szolgáltatásokban megszenvedik.

A torz orbáni filozófia, mint tudjuk, az ipari termelőknek kedvez – ilyenformán a Mercedes, az Audi és sok más, nem német termelő, a gyógyszeriparban például kegyeltnek számít, miközben a szolgáltatókra sarcot vet ki. Az előbbiek stratégiai partnernek minősülnek, az utóbbiak pedig olyannak, akiktől el kell venni a profitot. Már ha van. Sok nem lehet, mert az MKB és az Elmű-ÉMÁSZ eladó, a Telekom a maga meghatározó német többségi részvénytulajdonlásával inkább a különadók mérséklésében vagy megszüntetésében reménykedik. (Vezérigazgatója az idei évre 0–mínusz 3% körüli eredménnyel kalkulál, és megmondta, nem kaptak ígéretet arra nézve, hogy a sarcot mérsékelni fogja a magyar állam. Akkor hol az extraprofit, ami elvételre vár?)

Sokféle német érdekeltség van még Magyarországon. A baj az, hogy egyik se lehet meggyőződve a jogbiztonságról, azaz arról, hogy ha a magyar fiskusnak pénzre van szüksége – a mindenki számára látható lyukak betömésére –, akkor nem éppen őket szemelik ki „fejésre”. Törvénnyel persze, amit a kétharmad seperc alatt megszavaz. Ezzel együtt is tudni kell, hogy egy megszerzett piacot senki nem ad föl könnyen. (Osztrák bankoknak például sok okuk lenne rá, de azzal érvelnek, hogy ők még akkor is itt lesznek, amikor Orbán már rég nem...) Mert ha föladja, jön a helyére más. A verseny részben erről szól. Fidesz-Magyarországnak óriási mázlija, hogy van pénze államosításra, ami egyébként is szívügye. Részben az MNB-ben felhalmozott tartalékokból, részben onnan, hogy az amerikai bankóprés működése, részben az Európai Központi Bank kilátásba helyezett pénzkínálata folytán a likviditással teli piacokról viszonylag előnyösen tudja finanszírozni a kiadásait. Ja, hogy a hiteleket egyszer majd vissza kell fizetni? Legyen ez más gondja. A paksi tízmilliárdot meg a tízéves lejáratú államkötvényeket se Orbán fogja visszafizetni.

Politikai fülszöveget hagynék a történet végére, amely nem biztos, hogy minden olvasónknak tetszik. Az Európai Unión belül értéke van egy olyan országnak, ahol a kormányzás több évre előre láthatóan stabil. Ahol kizártak az olyan meglepetések, mint mondjuk Olaszországban, Franciaországban, Szlovákiában vagy épp az euróövezeten kívüli Romániában, Bulgáriában. Ezért azt mondanám, hogy Orbán választási győzelme Brüsszelben inkább fel-, mint leértékelődik. Nincs vele gond. Illetve: ami volt, az van. „S eloszlik, mint a buborék, s marad, mi volt, a puszta lég.” (Bánk bán, ha valaki nem tudná.)