Közpénzekkel oltják a piaci tüzet

Elvileg igazuk van azoknak, akik szerint az amerikai átlagpolgár fizeti meg a Wall Street bankárjainak hajmeresztő vakságra és kalandorhajlamokra visszavezethető „tévedéseit”.

De csak elvileg, illetve végső soron. Tudniillik az Egyesült Államok költségvetésében – amely, mint mindenütt, alapvetően a közember adóiból táplálkozik – nincs elkülönítve 700 milliárd dollár bankszanálásra. Mondhatnám, egy fillér sem. Ezt a 700 milliárdot, három részletben, ha minden igaz, az amerikai kincstár kölcsön fogja venni – hosszú lejáratra – azoktól a kormányoktól, nemzeti bankoktól és a legkülönfélébb külföldi pénzintézetektől, amelyek biztonságos amerikai államkötvényeket vásárolnak.

Ilyenformán nem az adófizető közvetlen terhe növekszik, hanem az amerikai állam eladósodottsága. Amely összességében ma is „megmászhatatlan hegy”. (Elég a friss statisztikákra ránézni. Az Egyesült Államok folyó fizetési mérlegének hiánya ez év második negyedében szinte hajszálra ugyanakkora volt, mint a 700 milliárdos „mentőcsomag”. Az meg összességében a GDP 6 százalékára rúg...)

Hídfőállások

De még elvileg sincs igazuk azoknak, akik az előállott helyzetet – ahol is a „piac” képtelen önmaga egészségéről gondoskodni, az orvos maga az állam – a bankárok ostobaságára, a kockázatokkal szembeni vakságukra, mohóságukra vezetik vissza. Nem! Úgy fest, itt egy egész filozófia bukott meg.

A szélsőséges neoliberalizmus, amely az Egyesült Államokban Ronald Reagan elnökségétől ülte torát, szinte soha nem szűnt meg azt papolni, hogy minél kevesebb a szabályozás (a tőke-, az áru- és a munkapiacon), annál jobban megy az üzlet. A „deregulálásnak”, az állami szerep kiiktatásának vallásos hitét aztán maga az amerikai kormány terjesztette öt földrészen, mindig önmagát állítva példaként valamennyi partnere elé. Sőt, túl ezen: az amerikai kormány – a legnagyobb tudatossággal – olyan kereskedelmi szerződéseket erőltetett rá (javarészt) fejlődő világbeli partnereire, amelyek az általa nyújtott előnyök fejében az állami szerepvállalás (tulajdonlás és regulálás) visszaszorítását szabták feltételként. Azzal az átlátszó szándékkal egyébként, hogy hídfőállásokat teremtsenek saját – globális – pénzügyi vállalkozásainak.

Ehhez képest... Ehhez képest most vegyünk egy nagy levegőt. Mi történt az Egyesült Államokban az elmúlt néhány hónapban, hétben, napban? Államosítás. Az állam részben vagy egészben átvette az ellenőrzést olyan, behajthatatlan kinnlevőségek tömegével rendelkező pénzintézetek fölött, amelyek csődje (fizetésképtelensége) magával ránthatott volna egész szektorokat. És ez a „menet” folytatódik. A 700 milliárd dollár arra lett kitalálva, hogy az állam vagyont szerezzen – persze csak átmenetileg, mondják, hiszen ezek a vagyonelemek idővel árverésre lesznek bocsátva – pénzügyi nehézségekkel küszködő cégekben. Azaz tudomásul veszi, hogy a rettegő piac neki passzolja át „rossz”, „bajos”, „mérgezett” kinnlevőségeit, amelyek nagyon nagy részben jelzáloghitel alapú (tehát az ingatlanpiacról származó) értékpapírokban öltenek testet.

Vevő: az állam

Bármilyen szomorú is, de kiderült: bizonyos vagyonelemekre (például – hogy a föld közelébe szorítsuk le a témát – súlyosan leértékelődött ingatlanokra, illetve a rajtuk levő jelzálogra) nincs más vevő, csak az állam. Ez röviddel ezelőtt még elképzelhetetlen volt. „Tiszta szocializmus” – hallani a káröröm hangját.

Valóban: ki gondolta volna, hogy utolsó heteiben a Bush-kormány, a teljesen liberalizált piacnak ez az apostola „bevásárolja” magát – azaz az adófizető pénzét – a tőkepiacra, egyszersmind abban a szellemben (ijedtségében, ez kétségtelen) regulálná, szabályozná, rendezné és „civilizálná” a pénzpiacokat, ahogyan azt mondjuk Sarkozy francia elnök és Steinbrück német pénzügyminiszter hirdeti. (Nota bene: Európában is jelentős állami beavatkozások és bevásárlások történnek a bajba jutott pénzügyi óriások világában. Példa erre a belga–holland Fortis vagy az angol Bradford és Bingley – ez utóbbi, jellemző módon, jelzálog-hitelező, két és fél millió ügyféllel.)

Ami történik, annak ezerféle történelmi tanulsága van vagy lehet; közülük – az előrejelzés szándékával is – emeljünk ki kettőt-hármat.
Minthogy a 700 milliárdos mentőakcióval az Egyesült Államok eladósodottsága tovább növekszik, lassan időszerűvé válik megkérdezni: meddig lehet ezt folytatni? Meddig lehet kölcsönökből, más számlájára élni? A válasz az, hogy körülbelül addig, amíg az amerikai dollár tartalékvaluta. Ameddig a világ egyik fele (elsősorban Ázsia) dollárba fekteti a megtakarításait, addig az Egyesült Államok a nyerő oldalon van. Nem kell törődnie azzal, hogy polgárainak megtakarítási hajlandósága a nullához közelít (na ja, egy tízéves hitelkonjunktúra után!); takarékoskodnak helyettük mások. És finanszírozzák Amerika deficitjeit.

De mi lesz akkor, ha történetesen olyan, hatalmas fölöslegekkel és tartalékokkal rendelkező országok, mint Kína, felhagynak az amerikai kincstárjegyek egyoldalú vásárlásával, és – ahogyan mondani szokás – változatosabbá teszik a portfóliójukat? Például euróban tartalékolnak, és megcsappan az érdeklődésük a dollár iránt? Egy darabig ettől nem kell tartani, mert a kínai késztermékek legnagyobb felvevő piaca továbbra is az Egyesült Államok, tehát Kínának primer érdeke fűződik ahhoz, hogy az amerikai gazdaság jól működjék. De ha kevesebbet fog tudni eladni, mint eddig, akkor kevesebb amerikai államkötvényt vásárol, ergo csökkenő mértékben finanszírozza az amerikai veszteségeket.

Más. Az amerikai állami mentőakció-sorozat óriási érveket adhat azok kezébe, akik szemében és számára az Egyesült Államok a maga laissez faire kapitalizmusával mindig is elriasztó példa volt. Íme, a bizonyság – mondják sokan –, hogy az öntelt Amerika rosszul csinálta a dolgait, miközben nekünk szemináriumokat tartott arról, hogy övé a létező világok legjobbika. Ezekből az okfejtésekből – kellő árnyalás nélkül – erőt meríthetnek azok, akik mindenfajta privatizációt az ördögtől valónak tartanak, akik az állam tulajdonosi szerepét nem csökkentenék, hanem növelnék; akik ott is szabályoznának, ahol valóban az állami szabályozás visszaszorítására van szükség. Elmosódnak a határok aközött, amit Amerika rosszul tett, illetve aközött, amit példamutatóan tett.

Végső menedék

Bizonyos szempontból – ha paradoxonnak tűnik is – a 700 milliárd mozgósítása is példamutató. A pénzügyminisztérium és a szövetségi tartalékbank megtehette volna, hogy „dogmatikusan” közelít a bajokhoz (ezt a sorsára hagyott Lehman Brothers esetében megtették, de csak egyszer), és hagyja, hogy az „áldott” piaci önszabályozás megfussa a maga köreit. Ám, felismerve a tétet – a nagyobb, sokkal nagyobb baj megelőzését – a klasszikusan roosevelti (vagy neki tulajdonított) módszerhez folyamodtak rugalmasan. Közpénzeket vesznek igénybe, hogy a tűz kialudjék. Azt ugyan aligha hajlandóak aláírni, hogy az állam maga a menedék, azt azonban hallgatólag elismerték, hogy ő a „végső menedék”. Hogy pillanatnyilag, olyan tőkeínségben, mint a mostani, nincs más választás.