Közmunkások

Ketten hűsölnek az egykori posta udvarán, egy cigány asszony meg a fia. Elhajolnak a fényképezőgép elől, szégyenlősek. Jó ideje közmunkások.

– Kis lazítás – mentegetőzik a nő, zavarában guriga kéztörlőt morzsolgat.
Reggel hatkor kezdett. A vecsési önkormányzat előtti park az ő reszortja. Huszonéves fia lebzsel körülötte. Ő a közmunka mellett vasgyűjtésből él. Ötven forintot adnak a hulladék kilójáért. Jobb napokon két-három mázsa is összejön. A gyerek házakhoz csenget be: van-e kidobandó fém. A környékbeli multiknál próbált munkát találni, ám mindig ugyanaz volt a válasz: betöltötték az állást. Nincs könnyű dolga, négy elemi után hagyta ott az iskolát.

– Rossz volt – nevet az anyja.
– És mit csinált naphosszat?
– Csavargott a többiekkel.
– És maga engedte?
– Dolgoztam.
– Már bánom. Jó lenne valami szakmát kitanulni – mosolyog a fiú.

Nehéz eldöntetni, tetteti-e a megbánást.
Ma már az egész család közmunkából él. Az apa is itt van, csak jöttünkre húzódott be az üres épületbe. Nem áll szóba velünk. A régi posta a közmunkások bázisa: innen indulnak reggel, ide jönnek délután. Az üres helyiségekbe, a málló, kopott falak közé.

Középkorú férfi jön ki a fényre. Nem mutatkozik be. Görnyedt a háta. Baseballsapkáját a szemébe húzza.

– Kérdezz! – sóhajt megadóan.
Mégsem kell, mesél magától. Anyjával él a szülői házban. A közmunkáért kapott harmincezerből meg az asszony nyugdíjából.

Régi, szép idők

Azt mondja, régen megvolt mindene: lakás, család, gyerekek. Éjjel-nappal járta az országot. Villanyt szerelt, a hűtőházak elektromos berendezéseit javította. Előfordult, hogy a szilveszter az M7-esen érte. A sok munkáért cserébe volt pénz, doszt. A főnöke irigykedett rá, és nem fizetett ki neki minden műszakot. Erre ő bepancsolt az áskálódónak, aztán felmondott. Vele nem csinálhatnak meg mindent!

Hamar talált munkát. Dolgozott Svájcban, egy vadfeldolgozó cég küldte Nyugatra, megtanulni az ottani fogásokat. Gyorsabb, ügyesebb volt a milkásoknál.

Ahogy mesél, villanásra megint büszke lesz a tekintete. De nincs mire. Ráment a házassága, az élete.

– Valami komoly munka kéne, de ízületes vagyok, és a gerincem sem a régi – mondja.
Csak akkor boldog, ha meglátogatják a gyerekei, és az unokáját elviheti fagylaltozni. A kis lurkóval megint kerek lesz minden, nem jutnak eszébe a régi idők. Vele végre megnyugszik.

Nem szégyen

A fiatal nő sárga közmunkásmellényben álldogál az önkormányzati cég udvarán. Az irodistákat figyeli, ahogy pletykálnak a cigiszünetben. Szerencsés kaszt. Nekik nem munkaeszköz a seprű.

A kapu fölött a bonyolult felirat: Debreceni Humán Szolgáltató Nonprofit (Dehusz) Kft. Osváthné Varga Krisztina a hátizsákja pántját morzsolgatja. Zavarban van.

2006-ben szerzett szociálismunkás-diplomát a Debreceni Egyetem főiskolai karán. Kezdetben egy alapítványnál dolgozott, rokkant és beteg embereken segített. Aztán tönkrement a munkahelye. 2008 decembere óta munkanélküli, huszonhét évesen diplomás utcaseprő.
– Nem szégyen a munka – vonja meg a vállát.

Pedig gyakran előfordul, hogy kiborítják a polgárok a szemetet: „Majd jönnek a dehuszosok, és összeszedik!” És tényleg jönnek, és megteszik. Némán.

Megalázó? Talán.

– Sokan úgy tartják, hogy nekünk megállás nélkül güriznünk kell. Beszólnak, ha nem ezt látják – fakad ki a fiatalasszonyból.
Állítólag volt olyan diplomás, aki öngyilkossággal fenyegetőzött, ha utcaseprőként kell dolgoznia. Mások orvosi alkalmatlansági indokkal próbálták elkerülni a megalázónak tartott feladatot.

Krisztina férje gyárban dolgozik, köszörűs. Ketten százezer körül keresnek. Nem elég az, még bérlakásra se. Ma harmincötezertől indul az albérlet, plusz kéthavi kauciót is le kell tenni. Miből? Krisztináék a nyugdíjas szülőknél laknak. Panel, ötven négyzetméter.

Az öregek nem igazán értik lányuk helyzetét. Az ő idejükben még nem volt munkanélküliség. Már csak emlék a százszázalékos foglalkoztatottság. Ha volt olyan egyáltalán. Aki nem dolgozott, kmk-snak (közveszélyes munkakerülő) bélyegezték, és ha a zsaru lefülelte a gyár mellé járót, már vitte is. A kor eltűnt, a rövidítések megmaradtak.

Krisztina bpj-s volt, vagyis bérpótló juttatást kapott. Alig több mint huszonnyolcezret. Járt hozzá buszbérlet is. Meg az, hogy bármikor behívhatják közcélú munkára. Hát behívták! Havi harminckétezret kap. Háromezerért megveszi a bérletet, és ugyanannyi van a tárcájában, mint amikor bpj-s volt. Csak most söpri az utcát. A dehuszos ajánlat visszautasíthatatlan volt. Ha nem veszi fel a munkát, ugrik a támogatás.

Túlképzett, sokszor ez a baj – panaszolja. Már pultosnak is jelentkezett, de a pizzéria tulajdonosa nem vette fel.

Nem akarnak diplomás minimálbért fizetni, vagy az eszétől félnek? Krisztina megvonja a vállát. Ő inkább az előbbire tippel. De ki tudja? Hiába bújja a lapok hirdetési oldalait, telefonál, kutat állás után, a válasz mindig ugyanaz: „Majd értesítjük!”

Nyaralás, étterem?

Áprilisban csaknem ötvenezren kerestek a megyében állást, közülük mintegy ötezren voltak pályakezdők, és négyszázöten diplomások. Nagy a „konkurencia”, kevés a munkahely.

Pedig Krisztina lépni akar. Albérlet is jó lenne, de gyerekre még gondolni sem akar. Így nem lehet.

A diploma semmit nem ér munka nélkül.

Csontos László túl van már az ötvenen. Kék kertésznadrág, fehér trikó, cserzett bőr, mosolygós szemek. Előrebocsátja, egy rossz tulajdonsága biztosan van: kicsit sokat beszél. Könyvekből jött a szókincse, a kötetek meg a piacról. Lacinak, a könyvárusnak ott van asztala. Könnyű a druszával üzletelni: otthonról visz neki két könyvet, cserébe hazavihet hármat. De gyűjt más szépet is: érdekes rajzolatú követ, virágot. Édesnek – így szólítja a feleségét – néha már az agyára megy. Negyedszázada házasok, de még most is ha egyik rezdül, a másik utánamozdul.

A vecsési gyámhivatal udvarán még ott van a biciklije, ahová reggel támasztotta. Azóta hegyekbe hordta már a gallyat, a szapora gazt. Most ácskapoccsal kapirgálja a betonládában a földet, aztán vizet is hoz a virágokra. Régen kertészetnél dolgozott, de a tulajdonosváltás után nem maradt helye.

– Egy nap körbenéztem, már csak én voltam magyar. A tulaj külföldi munkásokat hozott.
Aztán kőművesként dolgozott, részfeladatokkal bízták meg. Jó volt a pénz, óraműpontossággal kapta, de már jó ideje munkanélküli. A segély nem neki való, ő munkáért szokta kapni a fizetséget.

– Szóltam az önkormányzatnál, hogy nem könyöradományt kérek, dolgozni akarok – szalad ráncba a homloka.
Anyja takarító volt, apja sofőr. Tőlük tanulta: „A rendszeresség meg a munka ad tartást.”

Előfordul, hogy még pénzt is: a kilencvenes évek elején negyvenötezret kapott egy távközlési cégnél. Hatalmas összeg volt az akkoriban! Fizetéskor szólt a feleségének: „Gyere, Édes, elviszlek vacsorázni!”

A pesti körúton volt egy illatos étterem. Jól készítették a brassóit. Megfogta az Édes kezét, és vitte. De tizenkét év után vége lett a melónak. „Felfalták” őket a sokasodó irodisták.

– Nyaralás, étterem? Ma már gondolni sem merek rá.

Akkor gömbölyű

Közmunkás lett, hat órában. Felesége az egyik pesti kórházban takarít. Azt mondja, három családja van: ketten huszonévesek, a legkisebb tizennyolc.

– Inkább zsíros kenyeret eszek, csak nekik jusson!
Büszke a munkájára: neki ne mondják, hogy felibe-harmadába végezte a dolgát!

– Mindenhova huszonéveseket vesznek fel. Pedig velük ellentétben az én korosztályomnak még van felelősségtudata, tartása. Mindegy – legyint.

Este, ha hazamegy, lerúgja a cipőjét, kiül a kertbe. Előkerül a lavór is a vízzel, ahogy kell. Aztán a laza fröccs mellé kinyit egy könyvet, és olvasni kezd. Buksi kutya ilyenkor elkapja az Édes ruháját, és odahúzza hozzá.

Akkor gömbölyű minden.