Korengedményes nyugdíj: félmillióan félhetnek
Több mint félmillió embert, a nyugdíjasok csaknem negyedét érintheti a Fidesz-többség által elfogadott alkotmánymódosítás a korkedvezmények rendszerének átírásáról. Ez pedig csak az első lépés: a kormányzati nyilatkozatok szerint ősszel az egész nyugdíjrendszert át kívánják alakítani, egyelőre rejtély, pontosan mit akarnak, de az eddigi, minden előzetes egyeztetést nélkülöző lépéseik alapján nem sok jó várhatunk.
Félreértés ne essék, a várható élettartam folyamatos növekedése miatt a nyugdíjrendszerek átalakításának elkerülhetetlensége az egyik legnagyobb probléma a fejlett országokban. A képlet nagyon egyszerű: a társadalom egyre nagyobb hányadát adják azok, akik már nem aktív munkavégzők, hanem valamilyen öregségi ellátást kapnak az államtól. Ennek fedezetét értelemszerűen az adózók járulékai biztosítják, az ő számuk azonban általában nemigen nő, sőt a kisebb gyerekvállalási kedv miatt várhatóan csökkenni fog. A korfa átalakulása miatt a jelenlegi nyugdíjrendszerek törvényszerűen fenntarthatatlanná válnak, hiszen egyre kevesebb embernek kellene eltartania egyre többet. Az európai jóléti állammodellben viszont az egyik fő szociális vívmány a stabil és viszonylag nagyvonalú öregségi ellátás, ennek megkurtítása komoly társadalmi és politikai kihívás.
Nálunk a helyzet részben rosszabb, részben jobb, mint az uniós országok többségében. Rosszabb azért, mert a foglalkoztatottság a legalacsonyabbak között van - a munkaképes korosztályra vetítve 55-56 százalék -, ráadásul az átlagos nyugdíjba vonulási életkor is az egyik legalacsonyabb: 58 év, szemben a hivatalos, egyelőre még 62 éves korhatárral. Jobb viszont sajnos azért, mert az átlagos élethosszt tekintve is az utolsók között vagyunk - a férfiaknál 71-72, a nőknél 78-79 év -, azaz a nyugdíjban töltött idő elmarad a fejlett országok átlagától. Mindennek eredőjeként jelenleg a lakosság mintegy negyede kap valamilyen nyugellátást, azaz lényegében három adófizetőre kb. két nyugdíjas jut.
A demográfiai trendeket látva már a rendszerváltáskor világos volt, hogy ezt a terhet az ország nem tudja sokáig viselni, tehát valamit tenni kell. Az első nagy lépést a Horn-kormány tette meg a több lábon álló és részben az öngondoskodásra épülő rendszer, a kötelező és önkéntes magán-nyugdíjpénztárak létrehozásával. Ennek egyes elemeit lehet bírálni, de az tény, hogy olyan reform volt, amely átmenetileg gyengítette ugyan a költségvetést, de hosszútávon segíthette a finanszírozást és ezzel kiszámíthatóbbá, stabilabbá tette a rendszert. A következő fontos lépést az előző, szocialista kormány tette meg azzal, hogy megemelte a nyugdíjkorhatárt - fokozatosan 65 évre nő - és szigorította a kedvezményes és rokkant nyugdíjazást. Ezzel szakértők szerint a finanszírozhatóságot 15-20 évre biztosította.
Vélhetően ebből indult ki a Fidesz is, amikor a választási kampányban nem csupán "garantálta" a nyugdíjakat, hanem a 13. havi juttatás visszaállítását is ígérte. Ettől aztán később visszakozott, de vezetői már kormányra kerülve is azt nyilatkozták, hogy nincs szükség a nyugdíjrendszer átalakítására. Talán így is gondolták, mindaddig, amíg a hiány elengedésére épülő elképzeléseik kudarcot nem vallottak. Ekkor világossá vált számukra, hogy lényegében egyetlen osztogatási ígéretük sem teljesíthető, mert nincs rá fedezet, éppen ellenkezőleg: a hiánycél eléréséhez megszorításokra van szükség. Azok azonban korántsem elegendőek az adórendszer átalakításához és más, a büdzsét alaposan megterhelő terveikhez, így jött mentőötletként - a különadók mellett - a magán-nyugdíjpénztári megtakarítások megszerzése.
Az sajnos nem érdekelte Orbánékat, hogy a rövidtávú haszonszerzés oltárán feláldozzák az egyik olyan pillért, amely a nyugdíjrendszer hosszútávú stabilitását biztosíthatná. Ha eltekintünk attól, hogy alapvető jogokat sért, ha milliók megtakarítását egyszerűen elveszi az állam, a legnagyobb kárt a több lábon álló rendszer szétverésével és ezzel a későbbi ellátások finanszírozásának megnehezítésével okozták. Olyan problémát kreáltak tehát, amelynek megoldására előbb vagy utóbb ki kell találni valamit, különben tömegek kerülhetnek szociális veszélybe öreg korukra: pontosan kimutatható, mennyi pénz fog hiányozni majd a rendszerből.
Részben ez, részben pedig ugyancsak közvetlen fiskális szempontok motiválták, hogy a Fidesz-kormány - ígéreteivel szemben - mégiscsak drasztikusan hozzányúl a nyugdíjakhoz. Ez önmagában még nem baj, de sajnos ezt a tőle megszokott módon, erőből, egyeztetések nélkül és következményeiben végiggondolatlanul teszi. Taktikája arra épül, hogy viszonylag szűkebb, az általánostól eltérő rétegekkel kezdi, a rokkant és korkedvezményes nyugdíjasokkal. A bevált módszere szerint ezeket igyekszik szembeállítani a társadalom többségével, azt sugallva, mintha ők lusta, csaló naplopók lennének, akik mások zsebéből veszik ki a pénzt, megérdemlik tehát, ami rájuk vár.
Ezt a felfogást követve a Fidesz-többség csont nélkül el is fogadja az alkotmány módosítást, amely a nyugdíjkorhatár alatti nyugdíjasoknál a nyugdíjat szociális ellátássá minősíti át, amely megadóztatható, csökkenthető, sőt adott esetben megvonható. Ez a rokkantakkal együtt elvileg több mint félmillió embert érint, és mostantól a hatalom kénye-kedvétől függ, hányat és hogyan szívat meg közülük. Az nem kétséges, hogy nálunk valóban túl sok a korhatár alatti ellátottak száma, ami komoly terhet, évi 670 milliárd forintot jelent a költségvetésnek, de így nem lehet kezelni ezt a problémát. Először is szerzett jogot vesznek el tőlük egyoldalúan, ami nem csupán a jogbizonytalanságot erősíti, de sokaknál kezelhetetlen helyzetet teremt, mivel elvesznek tőlük olyan forrást, amely a megélhetésükhöz szükséges. Teljesen irreális ugyanis az az elképzelés, hogy idősebb, a munkából már kiesett emberek tömegesen visszairányíthatók a munkaerőpiacra: ki fogja őket alkalmazni, ha az aktív korban lévők is nehezen helyezkednek el?
Ha az állami szférába vezényelik, vagy - ahogy a rendvédelmiseknek ígérik - közmunkára alkalmazzák őket, azt szintén a büdzséből kell fedezni, akárcsak a nyugdíj helyébe lépő ellátást, azaz a megtakarítás közel sem lehet annyi, mint amennyit remélnek. Ezzel szemben óriási társadalmi konfliktust teremtenek, aminek a következményei beláthatatlanok. Ha ehhez hozzávesszük mindazokat az intézkedéseket, amelyekkel drasztikusan lefaragták a munkanélküli és egyéb szociális ellátásokat, egyértelműen látszik, kikre terheli a Fidesz-kormány a megszorítások legnagyobb terheit. És ez még nem minden: a most pellengérre állított rétegeknél csak tesztelik a társadalmi tűréshatárt és őszre tervezik a teljes nyugdíjrendszer átalakítását, az eddigiek alapján nemigen lehetnek illúzióink, milyen irányba. Úgy tűnik, hogy Orbánék arra törekszenek, hogy a már nem aktívak közül minél kevesebben kapjanak minél kevesebbet, lehetőleg minél rövidebb ideig.
A legelképesztőbb és egyben a legveszélyesebb a Fidesz lépéseiben az, hogy miközben láthatóan lemondanak a lecsúszó és hátrányos helyzetű rétegekről és a nyugdíjasokról, ennek egyetlen lehetséges ellenszerét, az öngondoskodás értelmét is megkérdőjelezik. Egyrészt azzal, hogy például gátlás nélkül elveszik a nyugdíjmegtakarításokat, másrészt pedig a paternalista, mindennel törődő és mindent megoldó állambácsi hamis képét sugallva. Ennek a következményeit évtizedekig nyögni fogjuk.
