Költségvetési kényszerzubbony és liberális mantra

Három „nem” – indításnak. Kevés jel mutat arra, hogy az olaj- és az élelmiszerárak drasztikus emelkedése, az ingatlanpiacok egy részének összeomlása és a hitelválság együttes hatására ismétlődni készülne az 1990–92-es nagy recesszió. (Amelyre már keveset gondolunk. Holott – az Antall-kormány tripla balszerencséjére – a szocialista ipar összeomlását, munkahelyek százezreinek az eltűnését és nem mellesleg az adósságválságot egy ritka előnytelen világgazdasági környezet „fűszerezte”.)
Ugyancsak kevés jelét látom annak, hogy a világgazdaság egésze ne növekedne. A feltörekvő gazdaságok közül a kínai, az indiai, az orosz, az argentin, a brazil változatlanul roppant lendületes (bár inflációs) gyarapodást mutat, márpedig globalizált világunkról ezek nélkül nagyon aggályos ítéletet mondani. (Épp ezért: nincs „stagfláció”. Kellemetlen inflációs rátával párosuló, lelassult növekedés van egyfelől; komoly pénzromlással párosuló gyors növekedés másfelől.)

Mivelhogy e hasábokon is elég sok szó esik a pekingi nyári olimpiai játékokról, egy példa mindjárt önmagától adódik. Kína köztudomás szerint (legalább) 30 milliárd dollárt, azaz durván 20 milliárd eurót költött „minden idők” legnagyobb és legjobb sportrendezvényének a létesítményeire. Közgazdasági értelemben ezzel ugyanennyi pénzt injekciózott be a globális (összesített) világkeresletbe. Ez ugyan Kína anyagi tehetségéhez, tartalékaihoz képest nem nagy pénz, de amikor egy gazdag ország költségvetéséből ekkora pluszt kell hirtelen mozgósítani, akkor már nagyon nagy.

Mérvadó euróövezet

Németországot használom illusztrációnak. Ott, szemben a megrendült fogyasztóibizalom-indexszel, a növekvő energia- és élelmiszerszámlákkal, továbbá a nagyvállalatok (Daimler, BMW, Deutsche Telekom, Siemens) leépítési terveivel, a gazdasági miniszter a pekingi olimpia összköltségének a felét költené különféle adócsökkentésekre és -kedvezményekre, kiváltva a pénzügyminiszter heves ellenkezését. Az ugyanis fél attól, hogy „elszalad” a költségvetés, amelyet ő 2010-re „rendbe rakni”, azaz szufficitessé tenni ígért. Ezen a ponton már megjelenik korunk egyik dilemmája: mennyire lehet aktív az állam (egy kormány) abban, hogy a maga eszközeivel, mondjuk, stimulálja a belső fogyasztást, amely még a döntően exportorientált Németországban is a nemzeti jövedelemnek csaknem a felét realizálja.

Szó, mi szó, a gazdasági értelemben mérvadó „euróövezet” nagyjainak 2008 végére jósolt növekedési adatai nem éppen lenyűgözőek. A teljes övezet össznövekedése átlagban 1,7 százalékos lesz (egyszóval a GDP ennyivel haladja meg az előző évit), s e szám körül igazán nem is nagy a szóródás.

A maga még fél százalékot sem elérő gyarapodásával a „beteg ember”, azaz Olaszország az egyik végpont; a kicsi, valójában jelentéktelen Szlovénia pedig a másik (4,5 százalék). A németek és a franciák semmire nem lehetnek büszkék, az övezeten kívüli utolsó nagyhatalom, Nagy-Britannia pedig „pompásan” igazodik hozzájuk. Ott az ingatlanpiac összeomlása, akárcsak a spanyoloknál, íreknél, dánoknál, súlyos fejtörést okoz. Végül: valószínűleg másfél százalék alatt marad az amerikai, a japán és a kanadai növekedés is.

Az euróövezet (egyebek között) abban különbözik a saját nemzeti valutával rendelkezőktől, hogy tagjainak nincs módjuk önálló pénzpolitikai, kamatszabályozási eszközökkel a gazdasági folyamatokat befolyásolni. Ezt helyettük az Európai Központi Bank teszi meg, amely éppen egy hónappal ezelőtt emelte föl a kamatlábat az általa „célkitűzött” magasság (2 százalék) duplája fölé (4,25 százalék).

Ebben fejeződik ki korunk második nagy dilemmája, hogy tudniillik az európai monetáris politikát szabályozó intézmény mitől féljen jobban: az inflációtól-e, vagy a gazdasági visszaeséstől? Az EBC a maga részéről már eldöntötte: az előbbitől. Az újabb kamatemelés folytán tovább erősödött az euró (ezt az erősödést csak mi nem érzékeljük, mert a forint még az eurónál is nagyobb ütemben erősödik), aminek hatást kell gyakorolnia a drágulás ütemére. Az erős pénz ugyanis olcsóbbá teszi az importot, márpedig – legalábbis ami az energiát illeti – az Európai Unió az országaiban dühöngő inflációt az energiával és a nyersanyagokkal együtt importálta, illetve importálja.

A liberális mantra

Nos, ha monetáris eszközök nincsenek, akkor még mindig vannak fiskálisak (költségvetésiek). Itt azt tudom mondani, hogy a gazdasági tevékenység adócsökkentések (könnyítések, mentességek) révén való stimulálása – a liberális mantra – csak ott jöhet számításba, ahol a költségvetés zubbonyán nem szakítja le a gombokat. Olaszország és Franciaország – plusz az euróövezeten kívüli Nagy-Britannia és még számos más ország, ahol a költségvetés (GDP-arányos) hiánya ilyen vagy olyan fokon meghaladja a gazdasági növekedés mutatószámát, egyszóval folyamatos az eladósodás – pillanatnyilag nem engedheti meg magának ezt a trükköt. Hiába kéne „aktív politika” – nincsen rá tér. Illetve van, de az biztos, hogy – ellentétben a közhiedelemmel – ma nincs kilátás olyan adócsökkentésre, amelynek jóléti hatásai volnának. Azaz ha valaki úgy gondolja (sokan úgy gondolják), hogy például az állam csökkenthetné mondjuk az üzemanyag jövedéki adóját, s ezzel átvállalná a drágulásból az állampolgárra háruló terheket, annak valószínűleg fogalma sincs arról, hogy ha az állam az egyik adót csökkenti, akkor a másikat emelni fogja, hogy a szaldója nulla végösszegű legyen.

S ide még egy megjegyzés. Természetes, hogy a munkavállalók a drágulást egyfelől az állammal, másfelől a munkáltatóikkal fizettetnék meg, ami történetesen – béralkuk formájában – be is következhet, csak épp jó sok elbocsátás fog a nyomában járni, megint csak a nulla szaldó megtartása végett.

Miután végignéztük, hogy miért nem lehetséges a nagyon gyöngén gyarapodó fejlett európai országokban a monetáris és a fiskális beavatkozást egyidejűleg alkalmazni, illetve, hogy nincs tér, illetve szűk a tér, nyugtázzuk: az Egyesült Államokban mindkét beavatkozás megtörtént. Dacára annak, hogy a legutolsó inflációs adat 5 százalékos, a szövetségi tartalékbank – mint köztudomású – 2 százalékra csökkentette az irányadó kamatlábat, s ugyanakkor a kormány egy különleges adó-visszatérítési program keretében tíz- és tízmillió amerikai családot stafírozott ki 600 dollárig terjedő összegekkel.
Ebben az ikerbeavatkozásban nemcsak az az érdekes, hogy Amerika a világ egyik legjobban eladósodott – ám Ázsiában eladott állampapírokkal jól finanszírozott – országa, hanem az, hogy megtehette. A kamatlábbal és az árfolyammal való manőverezésnek (a dollár változatlanul súlyosan alulértékelt) nyilván megvan a vonzereje azokra az EU-s tagországokra, amelyek még nem tagjai az euróövezetnek, és a jelek szerint nem is igen sietnek az euróval, noha mutatószámaik alapján megtehetnék. Lengyelország és Csehország jön itt szóba.

Min kéne imádkoznunk?

Magyarországra az euróövezetben tapasztalt válságjelek – főként a gyarapodás lelassulása – semmiképp sem lehetnek jó hatással. Az egységes gazdasági térben, amelyet az Európai Unió jelent, olyan nagy az összefonódás, hogy egy kis, nyitott és nagyon nagy mértékben exportorientált gazdaság számára a gyors fejlődés útjai eltorlaszolódnak, ha például a „mozdony” (a német gazdaság) csak pöfög. Voltaképp azért kéne imádkoznunk, hogy Németországgal ne legyen nagyobb baj, mert annak a hatását nem tudnánk elkerülni. Mások sem.

Illúzió az, hogy az EU-n kívüli piacok pótolhatják a „belül” kieső veszteségeket – Németország például háromszor annyit exportál a kicsi Hollandiába, mint Kínába, amely egyébként szívesen vásárol ipari termékeket a németektől. A helyzet kulcsa valószínűleg az olaj- és az energiaárak alakulásában van. Ha csökkennek, akkor érvényesülni tud a magyar és a hozzá hasonlóan kis és kevésbé fejlett gazdaságokban meglevő nagyobb növekedési potenciál, és beteljesülhet az Economist jóslata, miszerint 2009 végére a magyar GDP gyarapodása 5 százalék közelébe kerül.