Kit kell itt lefizetni?

– Lassulás érzékelhető az amerikai befektetésekben. Mi ennek az oka?

– Amikor egy cég arról dönt, hova vigye a pénzét, alaposan mérlegel.
A legfontosabb kérdés, hogy a kockázatok és költségek összehasonlításában Magyarország versenyképes-e a szomszédos országokkal szemben. Az utóbbi két-három évben, vagyis a világválság kitörése óta minket gyakran hátrébb sorolnak, és ennek okai között van a jogszabályi környezet jelentette számos rizikó is. Magyarország veszített versenyképességéből. Ez tény.

– Ön ebből AmCham-igazgatóként mit tapasztal?

– Átlagosan havonta megjelenik nálam egy-egy befektető, amerikai vagy más országból érkezett üzletember, és azt mondja: Dávid úr, nézzen mélyen a szemembe, és mondja meg őszintén, kit kell lefizetnem, hogy megkapjam a szükséges engedélyeket, mennyi ideig tart ez, mennyire szövi át a magyar társadalmat a korrupció. Egyébként a rövid listámon rajta van Magyarországon kívül Bulgária, Románia, Szlovákia – ezek közül az országok közül fogok dönteni.

– És ön tudja, hogy kit kell lefizetni?

– Nekem azt kell tudnom, hogy egyáltalán le kell-e valakit fizetni.

– És kell?

– Nagy baj, hogy amikor megtelepszik nálunk egy-egy külföldi befektető, az elsők között van három szó, amelyet megtanul. A sort az áfás számla nyitja. Ezt nem érti, számára ugyanis az a természetes, hogy a számla áfás. A másik kettő: a pecsét és az engedély. Magyarországon egy cég teljesen mást tapasztal, mint Szlovákiában. Ott felnyújtja a kisujját, hogy ő bizony befektetést fontolgat, és azonnal a legmagasabb szinten fogadják. Nálunk meg kell küzdenie azért, hogy idehozhassa a pénzét.

– Rémes. De térjünk vissza: mit felel, miután mélyen belenézett a befektető szemébe. Le kell valakit fizetni?

– Azt válaszolom, hogy ebben az országban megkezdődött a tisztulási folyamat, de borzasztó lassan halad...

– Azaz fizetni ugyan kell, de vigyázva.

– Azt mondom: uram – vagy hölgyem –, ne is számítson arra, hogy gyorsan és bürokráciamentesen, objektív kritériumok alapján bármit el tud intézni Magyarországon. Ez itt ma még nem így van. Még akkor sem, ha ön működő tőkét hoz ide.

– Amikor kudarcok érik a befektetőket, visszajönnek és mesélnek?

– Nemcsak mesélnek, segítséget is kérnek. Eljönnek, amikor végképp nem tudnak, mondjuk, egy polgármesterrel zöld ágra vergődni. Nem értik, hogy miközben ők egy település legnagyobb adófizetői, miként lehetséges, hogy újabb és újabb akadályokat gördítenek eléjük. Én ilyenkor saját szerepemet – az amerikai üzleti világban jártas magyarként – a tolmácsolásban látom.

– Ön tényleg számos nyelven beszél. De sikeres-e akkor, amikor a magyar boltolás kategóriáit kell a nemzetközi üzlet nyelvére lefordítania?

– Nem mindig. Az egyik Budapest környéki település ipari parkjában működik például egy olyan amerikai vállalat, amely világszínvonalon állít elő intelligens berendezéseket, többek között készpénz-automatákat. Ezzel már el is árultam, hogy az NCR nevű cégről van szó.

– Akár tudhatnám is, hogy hol működik.

– Szigetszentmiklóson. Ez a nagyon jelentős adófizető egy teljesen értelmetlen vitába bonyolódott az önkormányzattal. Épített egy festőberendezést, amelyről az önkormányzat azt állítja, hogy az valójában épület, berendezésként tehát nem hajlandó kiadni rá az engedélyt. Õk viszont nem adhatják be a kérelmet épületre, mert nem az. Egy méretes festőberendezés. Folyamatosan mennek el egymás mellett az érveik.

– Lehet, hogy ebben az esetben is meg kellene kenni valakit?

– Nem hiszem. Ez talán csak valami kínos presztízsvita.

– Konkrét tanácsot tehát nem tud adni arról, hogy kit, kinek, mikor és hogyan kell lefizetnie?

– Tényleg nem. A befektetőket inkább arra biztatom, hogy viselkedjenek ugyanúgy, mintha Franciaországban, Németországban vagy Angliában lennének.

– Ez nemes jellemre vallana, de van-e esélye a sikerre egy cégnek, amelyik betartja az összes írott és íratlan szabályt egy olyan országban, ahol a törvényekben először a kiskapukat keresik.

– Minimum rosszak az esélyei. Nekem az a tapasztalatom, hogy a mi kicsit ingoványos, némiképpen dzsungelszerű világunkban azok az üzletemberek boldogulnak jól, akik már szereztek tapasztalatokat a miénkhez hasonló viszonyok között, például Latin-Amerikában.

– Egy interjúban korábban azt mondta: a politikai és szabályozási stabilitás, a kiszámíthatóság és az átláthatóság a legfontosabb a külföldi befektetők számára. Hogy állunk a kormányváltás után?

– A tagságunk visszajelzéseit figyelve azt tapasztalom, hogy csalódottak. Gyorsabb intézkedéseket vártak az átláthatóság érdekében. Értik, hogy az elmúlt évben részben tűzoltásra volt szükség, de nagyon várják már az igazi lépéseket a korrupció visszaszorítása érdekében.

– Látják-e már a kiutat a válságadókból?

– Baj, hogy a bevezetésük miatti trauma után és azóta sem közölték velünk, hogy mikor szüntetik meg ezeket az adókat. Ez a másik nagy csalódás.

– Biztos-e abban, hogy van mit közölni? Hogy egyáltalán eldöntötték előre? Nem lehet, hogy az arra illetékesek majd az idei számok alapján határoznak?

– Mi tavaly kiadtunk egy állásfoglalást: az AmCham megértette, hogy rendkívüli a helyzet, és ilyenkor szokatlan eszközökhöz is nyúlhat egy kormány. Azt gondoljuk viszont, hogy a rendkívüli állapotnak lassan véget kell érnie. Ha bárki ide akar hozni egy vállalkozást, csak akkor fog tartósan berendezkedni, ha 2011 júliusában már tudja, hogy mire számíthat 2013 júliusában. Ha erről fogalma sincs, akkor nem jön ide. Hadd mondjak egy konkrét példát. A világ egyik legnagyobb gyógyszergyára ideküldte legfelsőbb vezetéséből az egyik elismert sztárt. Az illetőt a Fortune’s 500 magazin a világ 50 legbefolyásosabb asszonya között tartja számon. Ez a nagyszerű szakember azért jött el, mert – képletesen szólva – az adott cég térképén Magyarország még nem volt rajta. Õ azt mondta: számára izgalmas kihívás versenyképes európai céggé felfejleszteni aprócska magyarországi molekulakutatói laboratóriumukat. Egy időre kész tehát felcserélni a globális alelnöki tisztet a magyarországi ügyvezetői megbízatással.

– Ha létezik Magyarországon kiszámíthatóság, akkor az ő iparágában van. Tudjuk, hogy a kormány jövőre 120 milliárd forintot akar kivonni a gyógyszerkasszából, miközben megszüntetik a kutatói-fejlesztői kedvezményeket. Nincsen zsákbamacska.

– Ez a vezető tehát tájékozódott a hazai kilátásokról, majd nagyon hamar meghozta a döntését: megszüntette a magyar kutatóbázist, és átvitte Lengyelországba, ahol máris megkezdődött a fejlesztés. Nekünk a több mint száz kutatóhely hiányozni fog, hiszen az lenne az esélyünk, hogy a nagy cégek itt vegyenek fel megfelelően képzett, nyelveket beszélő és számukra megfizethető, nagy tudású szakembereket, s megtalálják nálunk a számításukat. Beszállítóként számíthatnának a kis- és közepes vállalatainkra, és mi így kezdhetnénk kimászni a gödörből.

– Ön tanulmányt írt arról a Figyelőben, hogy az államnak a piac hogyan lehet partnere. Magyarországon azonban jelenleg az állam egyre több funkciót vesz át a piactól. Egyes elemzők szerint visszatérőben vagyunk a tervgazdaságból ismert szabályzó alkuk világába, amikor a kritikus hangok elhallgatnak, és mindenki különmegállapodásokra hajt. Téved-e, aki azt gondolja, hogy ilyen különalku az a stratégiai partnerségi megállapodás is, amelyet az AmCham kötött a kormánnyal?

– Téved. Arról van szó, hogy a korábbi lobbitörvényt hatályon kívül helyezték. Indokolt lépés volt, mert ez a jogszabály írott malaszt maradt, nem működött. A törvényalkotó tehát úgy rendelkezett, hogy a jövőben a minisztériumok kössenek stratégiai megállapodásokat a civilszervezetekkel. Az első ilyen egyezséget a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium az AmChammel kötötte, amit mi elismerésnek tekintettünk. Azt mondtuk: az AmCham az elmúlt húsz év alatt sokat tett a magyar gazdaság szabályozott, átlátható működéséért – ennek visszaigazolását láttuk ebben a gesztusban. Számunkra ez lehetőség, és nekünk most az a dolgunk, hogy a KIM-ben folyamatosan nyomjuk a csengőt: tessék nekünk idejekorán, még egyszer aláhúzom: idejekorán elküldeni a törvénytervezeteket, és a szakembereink jelentős nemzetközi tapasztalatok birtokában kisebb-nagyobb munkacsoportokba szerveződve ezeket érdemi észrevételekkel küldik vissza önöknek.

– Lehet, csak az a baj, hogy a törvényjavaslatok zöme eddig át sem ment semmiféle minisztériumon. Azokat ugyanis általában egyéni képviselői indítványként terjesztették be. Az a gyanúm, hogy a törvényjavaslatokat még Navracsics Tibor, az a miniszterelnök-helyettes sem látja idejekorán, aki önökkel aláírta a megegyezést.

– Bár nem kérdeztem az ilyen törvényalkotásról Navracsics úr véleményét, azt hiszem, hogy egyetértünk vele: ez nem egészséges folyamat. Hiszen törvény szabályozza magát a törvényalkotás folyamatát is, azt illene betartani. Másfelől: minél több embernek van módja hozzászólni egy tervezethez, annál nagyobb az esélye, hogy az így létrehozott törvény valóban megvalósítható, a vad ötleteket egy igazi konzultációs folyamattal ki lehetne szűrni. A kormányzat ugyebár arról beszél, hogy forradalom van, a forradalmi hevületben pedig elkerülhetetlenek a kisebb-nagyobb hibák. Azt gondolom, most már le lehetne lassulni kicsit, és lehetne a munkát normális, polgári tempóban folytatni.