Ki verte a szöget Sztálin elvtárs fejébe?

Még mindig csak gimnazista koromnál járok, de ne csodálják: négy teljes évig tartott. És töméntelen tapasztalatot hozott.
Irénke tanárnő például sosem tudta időben abbahagyni a magyarázatot, csak beszélt, mondta... Gondoltuk: örök emberi kötelességünk figyelmeztetni a múló időre. Így aztán betettünk a tanári asztal fiókjába egy felhúzott vekkert. Mindenki izgatottan nézte az óráját, vagy ha nem volt neki, egyezményes jel szerint megdörzsölte az orrát valamelyik óratulajdonos felé fordulva, aki aztán az ujjaival mutatta, hogy mennyi még. Irénke tanárnő – becsületére legyen mondva – a csörömpölésből nem csinált balhét. De beszámolt az esetről az osztályfőnökünknek, aki aztán emelt hangon kérdezte: „Hogy került a vekker az asztalfiókba?” Sosem hallottam a személytelen szenvedő szerkezetnek efféle tökéletes alkalmazását, mint amellyel hajdan a delikvens (ma fogorvos Németországban) felelt: „Tanár úr kérem, beletevődött.”
Voltak persze ennél reprezentatívabb események is a tanévben. Például december 18-án alkalmunk volt egy osztályok közötti orosz nyelvű kultúrversenyen részt venni Sztálin elvtárs felejthetetlen születésnapja alkalmából. Harmadikosként mi nyertünk, mert egy világifjúsági találkozót imitáltunk keretjáték gyanánt, s bekormozott osztálytársaink – a tanulóifjúság nagy örömére – színes bőrűként is domboríthattak. A siker felajzott bennünket, úgy láttuk, hogy egy jó ötlet mögé bármi befér. Így aztán 1952 decemberében egy televíziókészülék hatalmas (barna csomagolópapírból készült) kávájával kereteztük a színpadi nyílást, csak a felerősítésével, fixálásával akadtak gondjaink. (Lebegett a huzattól az az átok.) A kultúrverseny után (amelyet elbuktunk) osztályfőnk igencsak indulatosan tette fel nekünk a kérdést: ki verte a szöget Sztálin elvtárs fejébe? Merthogy a színpad fölé – mint afféle vörös ikonosztáz – oda volt pingálva a nemzetközi munkásmozgalom négy prófétája. Marx megúszta, Engels megúszta, Lenin tózse, csak a generalisszimusz feje volt rossz helyen a kampósszög szempontjából. (Ma már azt is tudom: amikor ofőnk kiabált, bennünket féltett. Attól, hogy ugyanezt a kérdést mások fogják feltenni nekünk a kék parolis ávósok parolikék épületében.) Később még megértem a portrék lemeszelését.
Ünnep volt a színházba járás is. Létezett diákbérlet a középiskolások számára. Valahogy a miénk lett a jobb 10-es páholy, bár nem oda vettünk jegyet. Első alkalommal a jegyszedő néni máig felfoghatatlan motivációval beterelt oda minket, aztán a következő délutánokon már csak mosolygott: ja, maguk azok, magukat már ismerem... Így „csöveztünk” végig egy évadot. Hogy a jegyek valódi tulajdonosai hol ültek, már nem tudom.
Hozzátartozott az élvezethez, hogy szünetben a legszebb lányok ringatóztak el előttünk a páholyfolyosón. Talán csak némely nőneműek gőgje ingerelt fel bennünket, akik ránk sem pillantva, egymásba karolva söpörtek el mellettünk. Ezt megtorlandó egyik páholytársunk elcsente hazulról cukorbeteg nagymamájának a fecskendőjét, azt megszívatta a mellékhelyiség csapjánál, s a szerszámot ujjainak rései közé rejtve a ránk sem néző ellibbenők szoknyájára odahelyezett egy fröccsöt. Az áldozat persze nem értette. Zavarba jött. Felfoghatatlan volt számára, hogy mitől lett egyszerre hideg, vizes-nedves a szoknyája.
De persze nemcsak efféle léhaságok töltötték ki mindennapjainkat. Ha néha kialakult is az osztályban vita, oly komoly dolgokról folyt például, mint hogy vajon melyik latin szótár alkalmasabb a mi feladataink ellátására. A gyakorlatiasak a Schmidt-féle kisszótárt forgatták (belefért a zsebbe), a sznobok a Burián-féle középszótárt (belefért a táskába), a teljességre törekvők pedig az 1884-es kiadású, többkilós Finály-féle nagyszótárt (ráfért a talicskára). Ez utóbbiban minden szónak rengeteg jelentése, árnyalata, bokra fellelhető volt. S ebből eredtek a veszélyei is. Ugyanis ha a gazdag választékból egy igének a jelentését rosszul választotta meg az ember, utána – csak hogy értelmes mondatot kapjon – kreatív módon kellett csűrnie-csavarnia a szavakat. Szőts tanár úr (akinek életünk végéig tartozunk) szívesen olvasta fel az efféle tanulságos ferdítéseket – nagy örömünkre. Sz. Ernő barátunk például azt a latin szöveget, hogy „nem versenyezhetek a klasszikus auktorokkal, amint a remegő lábú kecskegida sem futhat versenyt a paripákkal”, Finály nyomán ekként magyarította és sűrítette: „És ti, akik a bokorban remegő kezekkel kiskecskéket csináltok...” (Nagy siker volt. Vizuálisan is persze!)
Diákbálok, klubdélutánok segítettek az indokolt kikapcsolódásban. Legföljebb az zavart bele néha, amikor egy-egy lenyalt hajú rendező megpróbálta rendreutasítani azokat, akik szélesebb gesztusokkal táncoltak. („Ne jampizzon az elvtárs!”)
A zene is megfelelt a kor igényeinek. Ilyen osztályharcosan szólt például a rumba: „Miszisz Veszt vagyonos, / csikágói lakos, / kinek vasgyára milliókat hozott, / Húszezer kuli vért / izzad pár garasért, / tarára taratatatára...” Jól lehetett rá „rázni”, „csörögni”, amint az akkori diákszleng mondta. (Pedig még sehol sem volt Castro és a szoci Kuba...)
Eljött aztán a ballagás napja. Azon az éjszakán a hagyomány szerint a frissen érettek szerenádot adtak tanáraiknak és a komolyabban vett lányoknak.) Zsiráf tanár úr (így hívtuk, mert első óráján az ablak felső osztatán nézett ki az utcára) egy kertes-pavilonos campuson lakott, a tanítónőképző intézet vadregényes területén. (Oda nősült.) És hát egyáltalán nem volt könnyű eltájékozódni arrafelé jött-menteknek (méghozzá sötétben). Ám akadt (mert mindig akad olyan magabiztos lüke), aki odavezényelt bennünket egy földszintes épülethez, mondván: itt lakik, biztosan itt lakik a Zsiráf. Muzsikás osztálytársunk – hümm, hümm – megadta a szólamoknak a hangot, erre egy rémült tarka macska menekült ki a tanári lakból. Ez gyanússá tette a helyszínt. Gyufák gyúltak, s láttuk a kiírást az ajtók fölött: férfiak, nők. A nótát hát visszagyömöszöltük a torkunkba. Végre ráleltünk egy félemeleti világos ablakra, előtte megálltunk, s hogy ne tévedjünk még egyszer, kémünk felmászott a fára. Aztán lejött a fáról (mindannyiunk nevében is), és azt mondta: jó helyen vagyunk. Az ágyon keresztben ott fekszik Zsiráf tanár úr, és a hasát vakargatja. Nagy megnyugvás töltött el bennünket.
És amint jeleztem is: a Szenczi Molnár Albert Leánygimnázium párhuzamos osztályának szépeit éjjelizenénkkel molesztálólag felvertük, a „Most búcsúzunk és elmegyünk” mélabújával, meg a „Gaudeamus igitur” biztatásával. Csak néha tört ki itt-ott valakiből az „Akácos út, ha végigmegyek rajtad én” kissé földhözragadt, fenyegetőző kultúrája. Így éltünk.
Bár lírára fogékonyak voltunk, mégsem hittünk a kor koszorús költőjének, aki így verselt: „Beszélni a szerelemről / ráérünk majd akkor, / ha elcsitult az osztályharc, / és utolér az agg kor.” Nekünk azért ez sürgősebbnek tűnt... (Nem aludt hát Anci, Gabi, Ildikó, Kati, Judit, Éva és még egy Éva, aki Bugyiba való volt, és ezt igen körülményesen hozta az érdeklődő tudomására, ha kérdezték, hol lakik. „Egy faluban, amit úgy neveznek: Bugyi.” Nem is volt félreértés. De hogy lakóhelyének e kínosan komplikált, magyarázkodást igénylő hátrányát kompenzálja, s az érdeklődőt megfélemlítse, távol tartsa, Éva olyan hosszú szipkákból szítta a füstöt, mint hajdan Karády Katalin, a vamp.)
Virradatkor aztán még egyszer megálltunk a Fényszöv kirakatában díszelgő tablónk előtt, amely annyi balszerencse közt készült – némi tanári segítséggel. (Már ha lehet így mondani...) R. tanár úr specialitása a biológiaoktatás mellett a nagybőgőzés volt. Ez később végzetesnek bizonyult. Ugyanis hirtelen meghalt nekünk Sztálin, és az országos gyász miatt betiltották azt a klubdélutánunkat, amelynek belépődíjaiból akartuk fedezni a fotózkodás, tablókészítés költségeit. A sajnálatos esemény miatt üres maradt a bukszánk. De aztán valamelyik bejáró vállalta, hogy szervez ő egy táncmulatságot a következő hétvégére a nem messzi községbe. Mi csak a muzsikát adjuk. Ám nekünk csupán egyetlen, hegedűn cincogó osztálytársunk volt (és ő sem egy Menuhin – asztalnál meghalna!), és ugye pusztán erre aligha lehetett táncra vágyó, belépődíjas vendégeket toborozni. Akkor jött rá valamelyik éles eszű, hogy R. tanár úr a „kivezető út”, ő majd bőgőzik nekünk. (Örömzene!) Széles kocsival (hogy a bőgő is felférjen) és két derék pejkóval indultak útra a szervezők és muzsikusok. Megérkezés után kicsit nyekeregtek, pengettek, a tanár úr megivott egy-két fröccsöt, és azt mondta: „Hát ugye, embörök, neköm most fölhólyagosodott az ujjam...” Azzal elkérte a kialkudott ötven forintot, és lefeküdt aludni. Így éltünk.
Vagy így sem!

-------------------------------
FOTÓK: KECSKEMÉT ARCAI című kötetből:
CÍMKÉP: 77. Oldal
Más:
MTI. Kor-képek 1945-1947. 174. Oldal (Felvonulás)
MTI. Kor-képek 1948-1955. 31. Oldal (papírmasé Lenin a felvonuláson)
MTI. Kor-Képek 1948-1955. 208. Oldal, Sztálin büszt

VAGY BÁRMI MÁS ENNÉL JOBB!
Ha nem világos, Márk, kérem, hívjon!