Ki súgó?
Lapunknak ebben a sorozatában a blogvilág figyelemre méltó írásaiból válogatunk, vagy átemeljük azokat az olvasói leveleket, amelyeknek mondanivalója és színvonala professzionális civil szövegnek tekinthető. Ide soroljuk Szentirmay László közgazdász írását is.
Amikor a félreállított capobastone nyilvánosan legecizi a capofamigliát, majd meglebegteti, hogy ifjú korában talán még besúgó is volt, akkor az a maffián belüli háborút jelenti, s ki tudja, melyikük ágyába kerül előbb a levágott lófej, bár van rá egy fogadásom... A szervezet kapitányai, katonái, családjuk és persze a fanatikus hívek szörnyülködnek, a nyimnyám pártok esetlenül bénáznak, a csendes szemlélődők meg kárörvendve konstatálják, hogy megint beolvastak neki, méghozzá nem is akárki...
Azon persze lehet csámcsogni, hogy a kedves vezető jelentett-e, avagy sem, bár nem ezt kellene rágcsálni. A világért sem akarok fogadatlan prókátora lenni, de még azt sem tartanám perdöntőnek, ha – tegyük fel – aláírta volna a beszervezési okmányt... Legyünk őszinték, ha anno a kalocsai Forradalmi Ezred előfelvételiseként megkérdezték volna tőlünk, aláírunk-e egy ilyen papírt, különben fuccs az egyetemnek, akkor lehet, hogy a pár száz 18 éves leendő közgázos hallgató között egy sem akadt volna, aki ezt megtagadja, pláne vállalva egy újabb évi katonaságot is.
Negyedszázada Bécsben a helyi magyar notabilitások törzshelyén, a Jockey Clubban meséltek egy fél évezredes múltú család tagjáról, akit ők kiközösítettek a róluk szóló gúnyos könyve miatt, megjegyezve, hogy egyébként is spicli volt a Rákosi-korszakban. Azt már csak később tette hozzá valaki: őrizetesként hosszas tiltakozása után úgy kényszerítették együttműködésre, hogy egy ablak mögött megmutatták neki meztelenre vetkőztetett feleségét... Szóval senki ne törjön pálcát, még ha a későbbiekben már nem fordultak is elő ilyen rémségek.
A beszervezési aktáknak nincs túl nagy jelentőségük. Annak már igen, hogy az ilyen vagy olyan zsarolással megfélemlített vagy akár önmaguktól jelentők vajon mit írtak vagy mondtak, s ezzel ártottak-e valakinek. Ezt kellene nyilvánosságra hozni, nem pedig maszatolni és azt vizslatni, hogy az „én spiclim” ártatlan zsarolt volt, a tied viszont önként és dalolva... A gyakran tendenciózusan nyilvánosságra került aktákból borzasztó tragédiák derülnek ki. Az ilyen-olyan, nem mindig hiteles listáktól egészen a sokéves kutatómunka alapján készült kötetekig, mint Szőnyei Tamás kitűnő összeállításai irodalmi vagy könnyűzenei életünk besúgóiról (Titkos írás, Nyilván tartottak), vagy mint Esterházy Péter apjáról írt második könyve, a Javított kiadás. A listákból persze azért kiderült, hogy az ügynökök között voltak szellemi életünk kimagasló személyiségei minden foglalkozásból. Így jelentett a népszerű közgazdász még feleségéről is, Oscar-díjas filmrendezőnk kollégáiról, a legjobb színikritikus és persze a fél egyházi vezetés a kispapoktól a püspökökig és a prímásig.
A MIÉP egykori elnökét Raszkolnyikov néven szervezték be 1957 nyarán a kistarcsai internálótáborban, de ő végig tagadta, hogy 1963-as „kiiktatásáig” jelentett volna. Mások szerint aki egy hónapig nem jelentett írásban vagy akár szóban, azt kizárták a hálózatból – nyilván kemény retorziókkal. Az Országgyűlés bohóca 1991-ben nem vette át a miniszterelnöktől feddhetetlenségi vizsgálatának eredményét – ki tudja: csak nem a „Szatmári Lajos” nevű besúgóról voltak benne iratok? Nem kis koalíciós feszültséget okozott, amikor a Fidesz 2002-es veresége után előhúzta a D-209-es dossziét, amelyből kiderült: az új kormányfő szigorúan titkos tisztként 1977-től öt éven át jelentett – mint mondta – az IMF-csatlakozásunk előkészítése érdekében, hogy a külföld ne juthasson hozzá e fontos információkhoz. Említhetjük a nyolcvanas években „Krakus Péter” néven besúgó későbbi kaposvári polgármestert, újabban a Jobbik (ki tudja: a pénzforrást jelentő?) oroszoknak jelentő brüsszeli rezidensét: KGBélát, s hosszasan lehetne még sorolni.
Szóval nem kellene túl sokat foglalkozni ezzel a bármilyen hátsó szándékkal a közéleti pocsolyába bedobott újabb gumicsonttal. A Fidesznek – azok kijátszása helyett – támogatnia kellene az ügynökakták teljes nyilvánosságra hozását, ami régiónkban szinte már csak nálunk maradt el. Az erősen amnéziás populista hatalom hátha emlékszik még ifjúkori javaslatára, amikor 1990-ben ezt még hangosan követelte az SZDSZ társaként. Vagyis amíg nincs bizonyított dokumentum, hogy a capofamiglia valóban ártó jelentéseket adott kapcsolatának, addig nem kellene ezzel túl sokat foglalkozni. Egyébként is: meglepő (és mulatságos?), de mindenképpen igazságtalan lenne, ha épp ebbe bukna bele!
