Jól kiszúrnak velünk a bankok

A történtek jól példázzák, hogy a működéshez szükséges forgóeszközök nélkül még az egyébként piacképes vállalatok is tönkre mehetnek. Másokkal ellentétben a Herz termékei a válság ellenére keresettek voltak, de a növekvő alapanyagárak miatt pénzügyi gondjai jelentkeztek, amelyeket hitelből próbált rendezni, ehhez viszont nem kapott banki támogatást. Az eset nem kirívó, sőt inkább általánosnak mondható: a válság kezdete óta mind a lakosság, mind pedig az üzleti szféra csak nagy nehézségek árán jut hitelhez. Az utóbbinál ráadásul a bankok tömegével mondják fel az eddigi hitelkereteket, súlyos helyzetbe hozva ezzel az érintetteket. Különösen tragikus ennek a hatása azokban az ágazatokban, így például az építőiparban, amelyeket a válság amúgy is sújt, forgótőke igényük pedig nagyon nagy.

A bankok magatartásának magyarázata néhány szóban összefoglalható: a saját önző érdekeiket tarják szem előtt. Ezt tették akkor is, amikor a profitot hajszolva az elmúlt években a pénzügyi összeomláshoz vezető felelőtlen ügyleteket folytatták. A mesterségesen felfújt léggömb kidurranása után a piacról hirtelen eltűnt sok ezer milliárd dollár dollár világszerte pénzszűkét teremtett, aminek egy részét a kormányok pótolták, nehogy az egész rendszer összedőljön. A bankszféra működése is megváltozott: források híján a megtakarítás és kockázatkerülés szempontjai váltak meghatározóvá, ami viszont a legkiszolgáltatottabb, a válság okairól mit sem tehető országokat érinti a legérzékenyebben.

Ezek közé tartozunk mi is. A magyar pénzintézetek döntő többsége külföldi tulajdonban van. A hosszú ideig tartó pénzbőség éveiben az anyabankok maximálisan kihasználták az itteni piaci körülményeket, a cégek és a lakosság viszonylagos pénzügyi tapasztalatlanságát. Valósággal utánunk dobták a legkülönfélébb hiteleket, az emberek pedig kapva kaptak a lehetőségen, nem figyelve a kockázatokra, a megtévesztő kamatajánlatokra, a szerződések apró betűs csapdáira. A legveszélyesebb az volt, hogy a biztosnak hitt külföldi háttér és a csábító feltétek miatt egyre inkább devizában vettük fel a magán és üzleti kölcsönöket, amelyek összege néhány év alatt megnégyszereződött. A bankok mindezzel nagyon jól jártak és extraprofithoz jutottak, az itteni leánycégek nyereségrátája messze meghaladta az anyabankokét.

Ez a folyamat tavaly érte el a csúcspontját, amikor a lakosság teljes hitelállománya meghaladta a 9000 milliárd forintot, azaz minden állampolgárra csaknem egymillió jutott, ennek több mint 70 százaléka devizában! Összességében a vállalati és lakossági deviza alapú adósság nagyjából az éves magyar GDP egyharmadára emelkedett, ami óriási árfolyamkockázatot jelent. A profithajszában a pénzintézetek is félretették az óvatosságukat és nyakló nélkül adták a pénzt, aminek nyomán a hitel-betét arány 160 százalék fölé emelkedett, azaz 100 forint betétre 160 kihelyezett hitel jutott. Ez messze meghaladja az általában elvárt, 120 százalék körüli mértéket, a konzervatív pénzügypolitikát folytató Kínában például törvény rögzíti a 80-as határt.

Törvényszerű volt tehát, hogy mindez a pénzbőség elmúltával tarthatatlanná válik. A válságban elszenvedett horribilis veszteségek miatt az egész bankszféra megrendült és rendkívüli intézkedésekre kényszerült. Ennek részeként drasztikusan visszafogták a működést a kockázatosnak tekintett térségekben, így hazánkban is. Első intézkedésként felfüggesztették a devizahitelezést, jelentősen szigorítottak a kölcsönnyújtási feltételeken és éltek a szerződések egyoldalú, számukra előnyös módosítási lehetőségével. Már ez is sokakat hozott nehéz helyzetbe, de az igazi feketeleves csak ezután jött.

Az anyabankok többsége hirtelen rádöbbent arra, hogy a 160 százalékos hitel-betét arány veszélyesen magas és utasították az itteni leányaikat, csökkentsék le azt lehetőleg a 120-as szintig. Ekkor jelentek meg a 12-13 százalékos betéti kamatok, aminek megvolt a hatása, mert a lakossági betétállomány néhány hónap alatt ezer milliárd forinttal 7000 milliárd főlé nőtt. Az első pillanattól kezdve világos volt azonban, hogy csak ezzel nem érhető el a kívánt hitel-betét arány, mert a cégeknek nyújtott kölcsönöket a lakossági megtakarítás megközelítőleg sem fedezi, ahogy az egyébként stabil gazdasági helyzetben elvárható lenne.

A bankoknak tehát nem maradt más lehetőségük, mint a kihelyezett hitelek összegét csökkenteni. Ehhez nem elegendő, hogy sokkal kevesebb új kölcsönt adnak, mint eddig, hanem a már meglévő hitelkereteket is fel kellett mondani. Ezt persze főleg azokban az ágazatokban tették, amelyeket legjobban sújt a válság, azaz a legkockázatosabbnak számítanak. Ezzel azonban a csőd szélére juttattak igen sok vállalatot, amelyek a megszokott forgóeszközök nélkül nem, vagy csak alig maradnak működőképesek. Így a bankok óvatossága mélyíti a recessziót és nehezíti a majdani kilábalást.

Jellemző a helyzetre,hogy az állam által felajánlott kedvezményes kölcsönkeretből eddig csak a két magyar érdekeltségű bank, az OTP és az FHB kért. A többieknek nem kell, mert azzal a hitel-betét arányukon nem javítanak, hanem rontanak, mivel a kapott pénzt csak az üzleti szféra megsegítésére használhatnák fel. Ezzel bezárul az ördögi kör, a pénz feltétlenül kellene a gazdasági szereplőknek, még lenne is valamennyi, de a bankok nem érdekeltek a kockázatosnak minősített hitelezésben.

Ezen próbál segíteni javaslatával a volt jegybanki elnök, Surányi György. Szerinte a Nemzeti Banknak kellene beavatkoznia, kedvezményes, hat százalék körüli kamatozású hiteleket adva a vállalatoknak. Az elképzelést viszont mások vitatják, mondván, hogy így olyan kettős hitelezési ár jönne létre, amely módot adna a visszaélésekre és az államnak rendkívül sokba kerülne. Ezek az érvek jogosnak tűnnek, de nem oldják meg a problémát. Abban ugyanis teljesen igaza van Surányinak, hogy a lehető leggyorsabban hitelhez kell juttatni a rászoruló cégeket, hogy enyhítsünk a recesszió okozta károkon. Ha az ő javaslata nem jó, jöjjenek a jobb koncepciók, de történjen már végre valami.