Jófiúk lázadása

Ha már függetlenség, akkor inkább az eredeti függetlenségiekre szavazunk – magyarázták katalán ismerőseim, akik eddig a CiU-t pártolták. A végén persze nemcsak a katalán, hanem a „Madrid-barát” szélsőségek is megerősödtek, az értelmes párbeszéd tere pedig egyre zsugorodik. Jellemző, hogy pont azok a szocialisták szenvedtek súlyos vereséget, akik egy kompromisszum, Spanyolország föderatív átalakításának és a pénzek katalánok számára igazságosabb elosztásának kissé gyámoltalan szószólóivá váltak. Igaz, csak most, ebben a kampányban, mert korábban ők sem jeleskedtek a status quo megváltoztatásában.
Katalónia ezzel megkezdte a nagy ugrást a sötétbe – Mas meg elmélázhat azon, hogy a függetlenség jelszava alkalmas-e napi politikai gondok megoldására meg a kormányzásra. A korábban mérsékelt nacionalista, kereszténydemokrata politikus eredetileg nem volt függetlenségi víziókat kergető néptribun, soha sem írt könyveket a nemzet lelki gyökereiről, mint oly sok társa. Inkább pragmatikusnak számított, sőt eddig a „nagyspanyol” Néppárt külső támogatásával kormányzott. Szeptember 11-én viszont, a hatalmas függetlenségpárti tüntetés után – amelyen maga nem vett részt – az a váratlan ötlete támadt, hogy válságkezelésre és kínos megszorításokra kényszerülő kormányának egyetlen esélye lehet a túlélésre: ha a közhangulat élére áll és előremenekül. Éljen tehát a függetlenség, erről két éven belül népszavazást fog kiírni – amelyet mellesleg a spanyol alkotmány nem tesz lehetővé. Ehhez – így Mas – az kell, hogy abszolút többséget, megfelelő felhatalmazást kapjon. A koncepció logikailag kissé sántított, mert a függetlenséget és erről a népszavazást több baloldali katalán formáció már régóta sürgette, ezek ebben a kérdésben újabb választás nélkül is támogatták volna. De hát a függetlenségi politika nem a logikáról, hanem a hasznosítható nemzeti érzelmekről és a palackba aligha visszagyömöszölhető jelszavakról szól.
A nacionalizmusok közötti vita mindig a süketek párbeszéde – a katalán függetlenségi törekvéseket a „nagyspanyol” nacionalizmus és a néppárti központi kormány politikája is szította. Madrid alighanem túlfeszítette a húrt, amikor fejőstehénnek használta a fejlett tartományt, ráadásul a néppárti kormányban időről időre fellángol a központosítás vágya. Emellett a sokszor érzéketlen, pökhendi retorika – mint amilyent a spanyol nyelv katalóniai pozícióját veszélyben lévőnek látó Wert kulturális miniszter engedett meg magának – mélyen sértette a nemzeti önérzetet.
Mára a katalánok tudatába mélyen beivódott egy bűvös szám: 16 milliárd euró. Ami a nemzeti jövedelem több mint nyolc százaléka. Szerintük ennyivel többet fizet be Katalónia évente a közös kasszába, mint amennyit kap belőle. (Ez arányaiban sokkal nagyobb, mint amit Németországban a gazdagabb tartományok a szegényebbekbe átpumpálnak. Nem katalán közgazdászok persze más mérlegekkel manipulálnak, ám eddig valahogy soha sem sikerült a számokban megállapodni.
Ami kétségtelen: a hét és fél milliós Katalónia Spanyolország gazdaságilag legfontosabb része, ipari műhelye. Az ország nemzeti jövedelmének 20, exportjának 26 százalékát adja. Ma már a katalán tartományt elhagyó áruk és szolgáltatások 53 százaléka megy külföldre, és csak 47 százalék a többi spanyol tartományba. De azért a 47 százalékról sem lenne jó lemondani – márpedig elszakadás esetén Katalónia komoly spanyol bojkottra számithat. És ehhez nem is kellene a madridi kormánynak sokat tennie. Már most – pusztán a népszavazási szándék bejelentésére – hosszú halállistát találtam elektronikus postámban, amelyet pihent agyú spanyol nacionalisták állítottak össze a hazafias szempontból bojkottálandó katalán márkákról, árukról, és rögtön mellé tették, hogy milyen „igaz spanyol” áruval lehet helyettesíteni őket.
A kulcskérdés azonban nem a spanyol piac, hanem Európa. Barroso, a Európai Bizottság elnöke alaposan lehűtötte a kedélyeket, amikor egy héttel a katalóniai választások előtt megerősítette: egy EU-tagországból kiszakadó új államnak bizony szépen be kell állnia a sorba a felvételt kérő országok közé. Ráadásul ilyenkor fenyeget, hogy valamelyik tagország vétót jelent be – ami egy durva spanyol-katalán válás esetén Spanyolország részéről garantálható. Így már nem biztos, hogy annyira vonzó a függetlenség.
A katalán nacionalizmus ugyanis – a magyarral ellentétben – nem globalizáció- és Európa-ellenes. Sőt paradox módon a katalán függetlenség gazdasági lehetőségét éppen az EU és az eurózóna teremtette meg: egy olyan mély integrációban, mint az európai, ahol az áruk, szolgáltatások, munkaerő szabadon áramolhatnak, ahol nincsenek nemzeti vámhatárok, végül is mindegy, hogy tartományként vagy külön országként lép fel egy szereplő – viszont a független Katalóniának már nem lenne kötelessége az adók nagy részét Madridba átutalni, illetve a fejletlenebb spanyol tartományokat támogatni.
A válságtól szenvedő katalán kormányzat többször kérte a pénzek igazságosabb elosztását, ám Mariano Rajoy spanyol miniszterelnök mindannyiszor – legutóbb szeptemberben – mereven elutasította, hogy a csődbe jutott katalán költségvetés pont olyan feltételekkel számolhasson, mint amelyeket Baszkföld és Navarra – a két másik „történelmi” autonómia – kialkudott magának. A katalánok meggyőződése, hogy ők eddig azért jártak rosszul, mert túlságosan „jó fiúk”, túlságosan békések, szelídek, konfliktuskerülők. Hát most majd megmutatják.
A nemzeti érzést eddig többnyire tényleg békés módon demonstrálták. A barcelonai katedrális előtt minden vasárnap spontán összeverődő tömeg táncolja összekapaszkodva a sardanát, a katalán nemzeti táncot. Még a kisebb falvakban is van sardana, ha máskor nem Sant Jordin, Katalónia védőszentjének napján, ami egyébként országos könyvnap is: minden katalán megajándékozza szeretteit egy rózsával és egy könyvvel. Barcelonában ilyenkor mindenki az utcákon tolong a könyvbódék között. Szintén az összetartozást, sőt az összekapaszkodást jelképezi a hagyományos emberi gúla, a „castallers”, amely akár "tízemeletes” is lehet, a tetején mindig egy gyermek áll, és szimbolikusan megérinti a katalán eget.
Az esetleges katalán függetlenség legtöbbet vitatott kérdése azonban kétségtelenül az, mi lesz a Barcelona focicsapatával. A katalán főváros polgármestere nemrég meggondolatlanul azt mondta, hogy majd a francia bajnokságban játszanak – de hát a spanyol liga elképzelhetetlen a Barca-Real vetélkedés nélkül. Szomszédom, a vad Real-drukker például minden alkalommal petárdákat lő ki, ha bármilyen, akár angol ellenfél gólt lő a Barcának, de a spanyol örökrangadóról semmi szín alatt nem mondana le. Amúgy meg tudja, hogy a nacionalizmus a sportban (is) ökörség. A Barcát egy svájci úr alapította mint a barcelonai protestáns külföldiek csapatát, és a klubszínek az ő svájci kantonjának színei. A Reál Madrid alapítója viszont egy katalán vállalkozó volt, aki később a spanyol nacionalizmussal jegyezte el magát. Majd mindkét csapatot idegenlégiósok (köztük magyarok) és külföldi edzők tették naggyá.