Jó-e nekünk a kamatcsökkentés?

Az MNB döntése az irányadó kamat 1,2 százalékra csökkentéséről korántsem volt olyan váratlan, mint azt néhány kommentár állítja. Egyrészt minden feltétel adott volt hozzá: a külső pénzügyi környezet kedvező, inflációs nyomás nincs, sőt ellenkezőleg, a finanszírozási feltételek sem rosszak, másrészt nem titkolt célja a kormánynak monetáris lazítással és a forint fokozatos gyengítésével ösztönözni a növekedést.

Előre látható volt, hogy ebben a helyzetben Matolcsyék kis lépésekben szépen faragják tovább a kamatokat mindaddig, amíg ezt a körülmények lehetővé teszik. Éppen ebből adódóan ne lepődjünk meg, ha az alapkamat belátható időn belül akár jóval egy százalék alá csökken majd, ha a feltételek kedvezően alakulnak.

Az egyre alacsonyabb jegybanki kamat több szempontból is segíti a kormány gazdaságpolitikáját. A fő cél a gazdaság élénkítése, méghozzá több irányban. Erre szükség is van, mert az uniós források idei beszűkülésével nagyjából ezermilliárd forinttal esnek vissza a külső források, amelyek nélkül szinte alig vannak nálunk beruházások. Ennek hatása az év elején látványos volt: hosszú idő óta először éves szinten csökkent az ipari termelés, az építőipar pedig 20 százalékkal esett vissza, a megrendelés állománya is ötödével alacsonyabb, mint egy évvel ezelőtt.

A kamatcsökkenés olcsóbbá teszi a hiteleket a hazai vállalkozások számára, ami némileg növelheti a beruházási kedvet. Az exportra termelőknek kedvez a forintgyengülési hatás, amire tudatosan törekszik a kormány. Megteheti, mert nem kell tartania az import drágulásának inflációs hatásától az alacsony energia- és nyersanyagárak miatt, sőt ellenkezőleg: az MNB kommentárja szerint némi infláció még jól is jönne, messze még a másfél százalék feletti célérték.

A növekedést segítheti, hogy ilyen alacsony kamatok mellett nem igazán éri meg spórolni: a banki betéti kamatok a béka feneke alatt vannak, és immár a középtávú állampapírok hozama is nettó évi másfél százalékra süllyedt, a hosszú távúaké is mostantól alig több kettőnél. Ilyen feltételek mellett az emberek inkább elköltik a pénzüket, ami a fogyasztást és azon keresztül a keresletet bővíti, azaz végső soron a vállalkozásokat segíti. Az idei növekedés motorja a kivitelen túl várhatóan a belső fogyasztás emelkedése lesz.

A kamatdöntés nyilvánvalóan a költségvetés finanszírozására is kedvezően hat, éppen az állampapírhozamok esése miatt. A forintgyengülés hatása ehhez képest csekély, mert jelenleg az államadósság közel 70 százaléka már forintalapú, a lakossági és vállalati körben pedig már alig van devizahitel. Ez nagyobb teret ad a monetáris lazításnak, amivel az MNB a kamatcsökkentéshez fűzött magyarázata szerint élni is akar.

Ami némileg valóban meglepő volt, az az, hogy a Nemzeti Bank az egy- és néhány napos betétekre negatív kamatot vezetett be, ami elsősorban a bankoknak kedvezőtlen, amelyek ilyen rövid távra jellemzően az MNB-nél helyezik el a likvidpénzüket. Ha ezzel mostantól nem akarnak veszíteni, kénytelenek inkább valamilyen állampapírt venni, ami többletforrást jelent a költségvetés számára.

Van még egy nem jelentéktelen hatása a csökkenő alapkamatnak: nő az MNB nyeresége. Ez egyrészt a kamatköltségek csökkenéséből, másrészt a forint gyengüléséből adódik, ahogy eddig is. Újabb tízmilliárdokat tolhatnak tehát ki Matolcsyék a fura alapítványokba, amelyeket ráadásul ki akarnak vonni a közpénzekre vonatkozó adatnyilvánosság alól. Április elején derül ki, hogy ez sikerül-e, mivel az erről szóló törvényről az államfői döntés nyomán az Alkotmánybíróság határoz.

A kamatcsökkentés minden bizonnyal összefüggésben van a nullszaldós költségvetési céllal is. A felsorolt hatások növelhetik a büdzsé bevételeit és csökkenthetik a kiadásait, és ezzel javíthatják az egyenlegét. Ez persze még messze nem elég a nullszaldó eléréséhez, ahhoz még kemény költséglefaragásra lenne szükség. Hogy ez honnan jöhetne leginkább, kiderül az Eurostat legújabb kimutatásából, amely az uniós tagországok államháztartási kiadásainak struktúráját hasonlítja össze.

Megtudhatjuk belőle, hogy a társadalombiztosítási és jóléti kiadások 31 százalékos arányával csupán hátulról a harmadikok vagyunk a sorban – az EU-átlag 40 százalék –, akárcsak az egészségügyi költségek 10 százalékos részesedésével. Ezzel szemben az állam önmagára költésének 20 százalékos arányával Ciprus után a másodikok vagyunk, azaz a központi bürokrácia kétszer annyit emészt fel, mint a teljes egészségügy – sajnos ez meg is látszik.

Ugyancsak kétes dicsőség, hogy szintén a második legtöbbet költjük az úgynevezett gazdasági funkcióra, azaz lényegében az állam vállalataira és egyéb gazdasági érdekeltségeire, méghozzá feleannyit, mint az összes jóléti kiadásra, és másfélszer annyit, mint a komplett egészségügyre. Nem hatástalan tehát Orbánék nagy államosítási buzgalma: valakik biztos jól járnak vele, de úgy tűnik, az ország nemigen.