Hová tűntek a romáknak szánt milliárdok?
A veszprémi késelés és a tatárszentgyörgyi kettős gyilkosság minden eddiginél élesebben vetette fel a többségi lakosság és a roma kisebbség közötti viszony kérdését, az utóbbi beilleszkedésének nehezen megoldható problémáját. A cigányság integrációjának elősegítésére pedig csupán az utóbbi tíz évben több mint százmilliárd forintot költött az állam, minden látható eredmény nélkül. Hová tűnt el ez az óriási összeg?
Abban minden felelősen gondolkodó ember egyetért, hogy a roma népesség beilleszkedése, a súlyos gondok és feszültségek enyhítése adminisztratív eszközökkel lehetetlen. A cigányság nagy többsége halmozottan hátrányos helyzetben van szinte minden szempontból: jelentős részük a létminimum alatt él, iskolázottságuk messze elmarad az országos átlagtól, a képzettség hiánya miatt kiszorulnak a munkaerőpiacról, és esélyük sincs arra, hogy saját erőből kitörjenek ebből a helyzetből.
Az egész országnak alapvető érdeke, hogy ezen változtassunk. Ehhez olyan következetes stratégiára lenne szükség, amely évtizedekre előre rögzíti a romák integrálódását szolgáló, összehangolt lépéseket, biztosítja a megfelelő forrásokat és azok hatékony felhasználását valamennyi területen, beleértve az oktatást, a képzést, a munkahelyteremtést stb. Minderről egyelőre szó sincs, a rendszerváltás utáni kormányok felelőssége óriási abban, hogy a szólamokon túl legfeljebb látszatintézkedésekre tellett.
Ez utóbbiak sehová sem vezettek, de legalább sokba kerültek. Az utóbbi 10-12 évben a papíron a cigányság beilleszkedését támogató programokra évi átlagban húszmilliárd forintot költöttek, ami a témával foglalkozó szakemberek szerint édeskevés, ahhoz viszont elegendő lett volna, hogy legalább valami látszatja legyen. Ehelyett azonban a pénzek egyszerűen elfolytak, és általában el sem jutottak azokhoz, akiknek eredetileg szánták. Ennek oka elsősorban azt, hogy a keretek felhasználásában sok a visszaélésre lehetőséget adó kiskapu, megfelelő ellenőrzés és eredményesség vizsgálat pedig nincs.
Vegyük a legfontosabbnak tartott területet, az oktatást. Itt az lehet a cél, hogy minél több roma származású gyermek végezze el legalább a kötelező iskolát , és lehetőleg ezután tanuljon is tovább, ez az alapja minden további lépésnek. Ennek elősegítésére átfogó koncepció mind a mai napig nincs, az állam megelégszik a pótcselekvéssel, a kiegészítő normatívák és a hátrányos helyzetű gyerekek után járó támogatások rendszerével. A szakemberek szerint ez így a cél szempontjából kidobott pénz, mert az anyagi gondokkal küszködő iskolák leginkább azért indítanak kisebbségi oktatást, hogy ezzel többletforráshoz jussanak, a kapott támogatásokat is általában elnyelik a fenntartási költségek. Ez jól jön ugyan valamennyi tanulónak, de a romák oktatása egy tapodtat sem mozdul előre. Egy felmérés szerint az érintett iskolák igazgatóinak többsége ezt a gyakorlatot helyesnek tartja, mondván, hogy a roma gyerekeket a család akarata ellenére úgysem lehet tanulásra kényszeríteni.
Az tény, hogy bármennyire is fontos az oktatás, de csak ott, a gazdasági és szociális problémák egyidejű kezelése nélkül aligha lehet érezhető eredményt elérni, ezzel az illetékes kormányszervek is tisztában vannak. A másik fő irány a foglalkoztatottság növelése lenne, de a helyzet itt sem jobb. Évente sokmilliárd forintos keret áll rendelkezésre a romák képzésére és munkához juttatására, viszont statisztika nincs arról, mennyire sikeresen használják azt fel. Sok kistelepülés, szervezet pályázik és kap pénzt erre a célra, az azonban sajnos többnyire nem a rászorultakhoz jut. Az önkormányzatok ebből is inkább saját fejlesztési célokra költenek, legfeljebb közmunkára futja a pénzből, tartós munkahelyteremtésre aligha.
Külön gondot jelent, hogy rengeteg a cigány lakosság tájékozatlanságát kihasználó visszaélés. Becslések szerint súlyos milliárdok tűnnek el a pályázatokat elnyerő vagy támogatást kapó szervezetek zsebében, a becsapott romáknak pedig alig jut valami. Ebben sajnos jó néhány cigány szervezet és önkormányzat is érintett, amelyek vezetői kihasználják az ellenőrzés hiányosságait.
Az is gond, hogy egységes stratégia híján a különböző romaprogramok nincsenek összehangolva és ezért követhetetlenek. Egyedül az a biztos, hogy azok végrehajtása és a pénzek felhasználása nem ellenőrizhető, a támogatások el sem jutnak a roma népesség leghátrányosabb helyzetű csoportjaihoz. Az Állami Számvevőszék egy tavalyi jelentése egyebek mellett megállapítja, hogy az állam 1996 és 2006 között 120 milliárd forintot fordított kifejezetten a romák integrációját segítő különböző programokra. Hozzáteszi azt is, hogy nincs adat arról, kik részesültek a támogatásban, a pályázatokban vállaltak teljesülését sem ellenőrízte senki. Ameddig ez így marad, az adófizetők pénze egy feneketlen zsákba ömlik, a magyar társadalom egyik legfenyegetőbb problémájának megoldására pedig esély sincs.
