Hellász nagy bajban
Április–májusban Görögországnak 20 milliárd euró kifizetése válik esedékessé körülbelül 200 milliárdnyi államadósságának törlesztése, illetve kamatfizetések formájában. Hatalmas összeg ez, magyar pénzben a 40 százaléka annak, amit a költségvetésünk adókban beszed. A görögöknél simán beütne az államcsőd, ha az eurózóna leggazdagabb országai nem döntötték volna el, hogy kisegítik a bajba jutott „kistestvért”, mégpedig a Nemzetközi Valutaalap kikapcsolásával. Ami számos súlyos kérdést vet föl. ACZÉL ENDRE írása.
Nem mondanám, hogy Görögországot a saját eurója menti meg, de tagadhatatlan, hogy euróövezeti „tagkönyve” olyan biztonságot jelent számára, amilyet a többi – övezeten kívüli – uniós ország nem élvez. (Lásd Magyarország esetét a Nemzetközi Valutaalappal.) A The Economist szerint az eurót birtokló országok büszkesége is kockán forgott, amikor elvi szinten eldöntötték, hogy mentőövet dobnak a görögöknek. Persze nemcsak az, és nem is elsősorban az, hanem a dominóeffektus veszélye is.
Ez úgy értendő, hogy – már ami a költségvetést illeti – nemcsak Görögország van nyakig eladósodva, hanem még néhány más eurós ország (Portugália, Írország, Spanyolország) államháztartása is erősen billeg. Na mármost, az államkötvények meglehetősen terebélyes piacát – ahol is az adóssággal küszködők friss forrásokhoz jutnak – meg kellett nyugtatni, hogy az unió pénzügyminiszterei a „bedőlés” veszélyének legapróbb jelére készek kollektíven fellépni, ilyenformán az írek és társaik változatlanul biztonságos pénzkihelyezési terepnek tekintendők.
De persze a „görög segélyprogramnak” – amelynek a technikai részletei egyelőre nem kerültek napvilágra, bár az látszik a legegyszerűbben kivitelezhetőnek, hogy a német, a francia és a többi vastag pénztárcájú kormány közvetlen módon görög állampapírokat vásárol – nagyon nagy ára lesz. Erre nézve nekünk is vannak már tapasztalataink. Könnyű belátni, hogy ha valaki három év leforgása alatt a GDP 13 százalékát (!) kitevő államháztartási hiányt három százalék körülire akarja lefaragni (amint azt az október óta regnáló szocialista kormány kilátásba helyezte), annak adókat kell emelnie és kiadásokat csökkentenie, szóval mélyen bele kell nyúlnia a bérből és fizetésből élők (de nem csak azok) zsebébe. Röviden: csupa-csupa népszerűtlen dolgot kell művelnie.
Itt alapjában nem is arról van szó, hogy a szokásos recepteket veszik elő (a közalkalmazotti bérek befagyasztása, az alapbéren felüli juttatások megnyirbálása, az adórendszer átalakítása, kedvezmények elvétele, a leggazdagabbak és a legjobban fizetettek megsarcolása, a nyugdíjkorhatár fölemelése etc.), hanem inkább arról, hogy belemarjanak a görög hagyomány, a szocializáció olyan alapelemeibe, mint az adóelkerülés és -csalás, a korrupció és a pazarlás. (Ismerős dolgok, nemdebár?)
Mosolyognom kell, amikor azt olvasom, hogy a görög embereket rá kéne bírni legalább „egy csipetnyi becsületességre”, amikor a jövedelmüket bevallják. Amúgy tényleg megrázó, hogy ebben a magyarnál mindenképp jobb módú, erős középosztállyal bíró országban összesen néhány ezer olyan polgár él, aki beismeri, hogy havonta úgy 2-2,5 millió magyar forintnak megfelelő összeget keres. Vegyük ehhez hozzá, hogy Görögországban eddig messze nem kellett egy vállalkozás költségeit – következésképp nettó bevételeit – olyan fokon lepapírozni, mint minálunk. Állítólag e téren máris vannak biztató jelek. A görögök mintha kezdenék érteni, hogy az eddigi rendszer de facto összeomlott, és csak közös felelősség- és tehervállalással lehet kimászni a slamasztikából.
Az Európai Unió mostantól fogva mikroszkopikus figyelemmel kíséri majd Görögország közpénzügyeit. Ha már egyszer az euróövezet gazdagjai tízmilliárdos nagyságrendben hajlandók kockázatot vállalni, és – gondolom én – minden leminősítés dacára jobb áron venni (vagy refinanszírozni) görög állami ígérvényeket, mint amilyent a befektetési bankok és alapok kínálnak, akkor az a legkevesebb, hogy elvárják gyámolítottjuktól a legszigorúbb takarékosságot. No meg azt, hogy legyen vége az évtized óta tartó hazudozásnak, a „kreatív” könyvelésnek, a köz szeme elől elrejtett hitelfelvételeknek, a számok meghamisításának, milliárdos pénzeknek a mérlegekből való kivonásának. Szóval mindannak, amit a görögök sporttá fejlesztettek.
Végül: a görög válság külső eszközökkel való enyhítése (akár megoldása) újabb érveket szolgáltat azoknak, akik a liberalizmus „neo” válfaja elleni ideológiai és gyakorlati küzdelmükben azt hirdetik, hogy nem lehet mindent a piac ítéletére, illetve – ha úgy tetszik – könyörületére bízni. És valóban, steril piaci alapon Görögország bukásra lenne ítélve.
De eközben talán arra is fel kell figyelni, hogy a 2008 végén elhatalmasodott általános válság leküzdése során milyen egészségtelen minta honosodott meg. Normális körülmények között a felhalmozódott adósságokat a hitelpiacokról, az úgynevezett pénzpiacokról volt szokás fedezni. Idővel ezek helyét átvették a bankok, de a bankok mögött csöndben föltünedeztek az államok, amelyek kimentették – hitelezőképessé tették – a rossz kintlevőségek tömegével kínlódó pénzintézeteket. Az adósságokat aztán átvállalták maguk a gyönge államok, míg csak el nem érkezett az ideje annak, hogy e gyönge államok adóssághalmazát maguk az erős államok vállalják fel. Mint esetünkben a vastag pénztárcájúnak mondott Franciaország és Németország. Nagyszerű. És ha ezek nincsenek, akkor ki van még? Nincs hova menni...
