Ha a bankok dőlnek...

Manapság éppen a bankrendszerek működésének biztosítása emészt föl kormányzati dollár- és eurómilliárdokat szerte a fejlett világban. Kiváltképpen ott (az USA-ban és az Egyesült Királyságban), ahol például sosem volt divat állami tulajdonban tartani bankokat, szemben a kontinentális Európa sok országával. Állami feladatokat ellátó pénzintézetek azért ma is sokfelé működnek. Sőt, furcsa módon még a mostani hitelválság kialakulásában is komoly szerepet játszottak, hiszen az amerikai ingatlanpiaci krízis nem alakult volna ki, ha a kormány által irányított két nagy jelzáloghitel-intézet nem tukmálja felelőtlenül a gyenge fizetőképességű ügyfelekre a kölcsöneit.

Erről manapság persze kevés szó esik, hiszen mindenki az államtól várja a válságból való kilábalást. A kormányok az állami büdzsékből próbálnak életet lehelni azokba a bankokba, amelyek ennek hiányában képtelenek betölteni alapfeladatukat: a gazdaság finanszírozását. Irdatlan állami pénzösszegek bepumpálásával lehet csak pótolni azt a legalább ezermilliárd dollárra rúgó tőkevesztést, amelyet a fejlett világ bankjai azért szenvedtek el, mert vásároltak az USA-ban felelőtlenül kihelyezett jelzáloghitelek kockázatával „mérgezett” értékpapírokból. Bár ezeket a veszteségeket a fogyasztásösztönző gazdaságpolitika, a gyenge pénzügyi felügyeletek, a link hitelminősítők meg a rövid távú profitszerzésben érdekelt pénzintézeti menedzserek együttese idézte elő, pótlásuk elmaradása nemcsak az érintett pénzintézeteket nullázná le, hanem a dominóhatás révén komplett bankrendszereket és az általuk finanszírozott gazdaságokat döntené romba. Mindez a globalizált világban végképp katasztrofális hatással járna.

Ez az oka annak, hogy a kormányok – legyenek bármilyen színezetűek – egyaránt készek megadni a szükséges állami segítséget országaik bankszektorának. Ezt tanúsítják a tőkejuttatástól a garanciavállalásig mindenféle segítséget tartalmazó bankmentő csomagok, amelyekre szép summákat szavaztak meg a parlamentek. Minden felelős politikus tisztában van azzal, hogy ha a kialakult bizalmi válságban a bankok nem hitelezik a vállalatokat és a háztartásokat, sőt egymást sem segítik fölös pénzeik kölcsönzésével, akkor megáll az élet: még azok a cégek is padlóra kerülnek, amelyeknek termékei iránt volna kereslet, és azok a munkahelyek is megszűnnek, amelyek a hitelforgalom feltámasztása esetén túlélhetik a válságot.

A felelős politikusok azt is tudják, hogy bármekkora is a sara a bankszakmának, most nem a „leszámolás” órája ütött, hanem a segítségnyújtásé. Hasonlóan ahhoz, mint amikor a mentőorvos ellátja a súlyos közúti baleset okozóját, és csak ezt követően kerül sor a rendőrségi vizsgálatra.

Persze az is nyilvánvaló, hogy a bankok megsegítése egyáltalán nem népszerű cselekedet. A válság súlyos hatásait saját bőrén megtapasztaló nép szívesebben látná, ha bilincsek csattannának a fehér mandzsettákon, a százmilliárdokat pedig a bankok helyett a polgárok kapnák. Ezért aztán magára adó politikus kisebb-nagyobb színjátékot is belevisz a dologba. Például nyilvánosan megdorgálja a bankvezetőket, hogy mindenki lássa, nem jókedvében költi ilyesmire az adófizetők pénzét (Gordon Brown), vagy szigorú hangon kéri számon a bankokon, hogy hová tették a kormánytól kapott pénzt (Barack Obama).

Van másféle attitűd is. Angela Merkel például szépen megkérte a német bankokat, vennék már igénybe a nekik megszavazott négyszázmilliárd eurót, hogy élénkíthessék a visszaeső gazdaságot. Szerintem mifelénk az utóbbi hangvétel az ildomosabb, még ha irritálja is a populista hangokhoz szoktatott népünket. Bankjaink túlnyomó többsége ugyanis éppúgy passzív elszenvedője a mai hitelválságnak, mint a vállalatok és az állampolgárok. Ők többnyire nem vásároltak a válságot kirobbantó „mérgezett” értékpapírokból, mégis leginkább éppen velük (és kelet-európai társaikkal) szemben enyészett el a hitelezői bizalom, számukra dugultak el végképp a hitelforrások bankközi csatornái. Velük kiabálni, rajtuk nyelvet köszörülni bármennyire népszerű dolog, fölöttébb ízléstelen volna.

Még azt sem okos dolog felhánytorgatni, hogy „ülnek” a pénzen ahelyett, hogy hitelezésre fordítanák, hiszen nyilván ez utóbbit tennék, ha lenne módjuk biztonságosan kihelyezni a betéteseik pénzét. Ám a mai bizonytalanságban, amikor naponta tűnnek el a süllyesztőben újabb és újabb cégek, fölöttébb kockázatossá vált a hitelezés. Az állam éppen garanciavállalással segíthet ezen a problémán – miként a kisvállalatok esetében teszi is.

Ráadásul a mi bankjaink vajmi kevés segítséget kaptak ahhoz, hogy a Nyugatról begyűrűző hitelválság hatásait kivédhessék. Túlnyomó többségük nyugat-európai anyabankok védelmét élvezi ugyan, de most ez sem ér sokat, minthogy az unió tehetős országainak kormányai az itteni leánybankok finanszírozására nem terjesztették ki azt a garanciát, amelyet az euróövezeten belül élvezhetnek a pénzintézetek. Az IMF-hitel terhére megszavazott magyar bankmentő csomag pedig főként az „anyátlan” OTP számára jelenthet végső mentsvárat, bár a jelek szerint ezzel ő sem kíván élni. Így aztán furcsán is hangzana a magyar kormányfő szájából a dorgálás. Igaz, a kérés is pusztába kiáltott szó addig, amíg nem találkozik a bankok önös érdekével.

Azt meg végképp badarság a magyar bankokkal kapcsolatban felvetni, hogy államosítani kéne őket. Erősen sántít az amerikai és brit példákkal való összevetés, hiszen azok a túlzott kockázatvállalás miatt szorulnak állami tőkejuttatásra, a mi bankjaink viszont nincsenek ilyen helyzetben. Ha a válság begyűrűzése nyomán tőkehiány lépne is fel valamelyiküknél, az állami tulajdonszerzés csak akkor jöhetne szóba, ha az anyabank nem vállalná a feltőkésítés feladatát. Ennek azonban kicsi az esélye.

Szerencsére. Hiszen ne feledjük: nem is olyan régen éppen az állami bankjaink hozták össze azt a jókora veszteségtömeget, amelyet a kilencvenes évek nagyszabású bankmentő akciója, az úgynevezett bankkonszolidáció pótolt. A mi pénzünkből, természetesen.