E.On-ügylet: állítások kontra valóság

Az E.On gáznagykereskedelmi és -tároló cégének a megvásárlása kész tény, az ügylet konkrétumairól, mindenekelőtt az árról azonban nem nyilatkozik a kormány. Az üzleti titokra való hivatkozás és a titkosítási szándék felettébb furcsa akkor, amikor több százmillió euró közpénzből való elköltéséről van szó, különös tekintettel arra, hogy a megvásárolt cégek valós értékével kapcsolatban igencsak szórnak a szakértői becslések. Miközben a Polt-féle ügyészség a meg sem valósult sukorói telekcsere kapcsán 1-2 milliárdos értékaránytalanság miatt hűtlen kezelési kísérlettel vádolja az előző kormányzat egyes embereit, most százmilliárdos nagyságrendű értékkülönbségről folyik a vita. Ez Orbánékat a jelek szerint egyáltalán nem zavarja. Úgy tűnik, arra, amire szeretnék, korlátlanul van pénz, akár százmilliárdok, míg például a mozgássérültek iskolájára tízmilliók sem jutnak, hogy csak egy példát említsünk a sok közül.

A vita nemcsak a vételár nagysága körül zajlik, hanem az egész vásárlás értelméről. Az nyilvánvaló, hogy a kormányt nem üzleti érdekek vezérlik, erre nem is nagyon hivatkoznak, nehéz is lenne a gáznagykereskedő sok tízmilliárdos vesztesége és a piaci viszonyokkal ellentétes központi gázárdiktátum ismeretében. A Fidesz-kommunikáció fő érve az, hogy hazánk energetikai függetlensége erősödik a vásárlás révén, mivel így egyrészt közvetlenül tárgyalhatunk a gázimportról az oroszokkal, másrészt a tárolók elég tartalékot nyújtanak majd az esetleges szállítási problémák esetére. Mindkét érvelés hamis: mint arról már rovatunkban is írtunk, stratégiai tartaléknak elegendő a többségi állami tulajdonú, a Mollal közösen 300 milliárdért épített tározó, a többinél sem az a lényeg, ki a tulajdonos, hanem hogy mekkora készlettel gazdálkodnak az ellátás folyamatosságának biztosítására. Erre pedig eddig nem lehetett panasz, az összes orosz-ukrán gázárvitát a térségben a legkönnyebben mi tudtuk átvészelni, sőt másokat is mi segítettünk ki a bajból.

A gázimport esetében sem az a fontos, ki tárgyal, hanem az, mit tud elérni. A kulcskérdés most a 2015-ben lejáró szerződés újratárgyalása Moszkvával, és az eddigieknél jobb feltételek elérése. Még az sem ördögtől való gondolat, hogy ne legyen átfogó, hosszútávú megállapodás, ha az számunkra előnytelen kitételeket tartalmazna. Jelenleg a földgáz nagyjából felét más irányból importáljuk, a szabadpiacon szerezzük be, az orosz importnál kedvezőbb áron. Ha igazak a szakértői jóslatok, és néhány év múlva a nyugat-európai termelés mellett az amerikai földgáz is megjelenik kontinensünkön, a kínálat bővülése feleslegessé teszi a túlzott keleti elkötelezettséget.

Bár ez a lehetőség kormányzati körökben is felmerült, úgy tűnik, Orbán Viktor mégis inkább az orosz lóra tesz. A Fidesz által korábban egyszerűen hazaárulásnak minősített déli áramlatos részvételünk mára kiemelt projektté vált, szemben az uniós Nabuccóval, amelyből a kormány ki akar lépni. Elképzelni is szörnyű, mit kapott volna Gyurcsány, ha annak idején ilyesmire vetemedik. Méghozzá pont attól az embertől, aki a napokban Moszkvában valóságos dicshimnuszt zengett vendéglátóiról, és olyan elszántsággal méltatta a magyar-orosz kapcsolatok fontosságát, mint a rendszerváltás óta egyetlen kormányfő sem. Hízelgő szavaival érdemes összevetni azt, mit mondott ugyanerről még ellenzékből: a jelek szerint most nagyon kompenzálni akar.

A baj az, hogy Orbánék átesni látszanak a ló túlsó oldalára. A Moszkvához fűződő viszony valóban rendkívül fontos, hiszen regionális nagyhatalomról van szó, amely legfőbb energia- és nyersanyagszállítónk, és komoly potenciális piaca termékeinknek. Ugyanakkor lényeges szempont egyoldalú importfüggőségünk mérséklése, nem csupán biztonsági, de üzleti megfontolások alapján is. Miközben viszont a Fidesz a függetlenedésről papol, és erre hivatkozva költ az adófizetők pénzéből sok százmilliárdot Mol-részvények vásárlására és az E.On-ügyletre, valójában nemhogy csökkentené, de növeli az oroszoktól való függőséget.

Ez nem csupán a földgázügyben látszik, hanem Paks bővítése kapcsán is. Szakmai körökben tényként kezelik, hogy Orbán elkötelezte magát Moszkva közreműködése mellett, aligha véletlen, hogy röpke néhány perces találkozójuk nyomán Putyin elnök is ezt az egy témát emelte ki. Ha tényleg igaz a fait accompli, az nem csupán a Fidesz korábbi álláspontjának megtagadása, de ellentmond a józan szakmai és üzleti megfontolásoknak is. Félreértés ne essék: logikus, hogy az oroszok is érdekeltek az atomerőmű bővítésében, hiszen eredetileg is ők voltak a szállítók, sőt a fűtőanyag is tőlük érkezik. Egy ilyen beruházás azonban túl nagy felelősség ahhoz, hogy előre leosztott lapok legyenek.

A szakértők 2-3000 milliárd forintos pénzigényről beszélnek, nem mindegy tehát, milyen döntések születnek. Sokan magának a bővítésnek a szükségességét is megkérdőjelezik, a nemzetközi trendeknek ellentmondó és soha meg nem térülő lépésnek nevezve azt. Orbánék itt sem tűrik a vitát: elképesztő, de egy 3 fős grémium kezébe helyeztek minden döntést, benne magával a kormányfővel és két miniszterével. Aligha van más országban példa arra, hogy ilyen horderejű kérdésben ilyen szűk kör döntsön. Ez önmagában megkérdőjelezi az egész beruházási eljárás megalapozottságát és átláthatóságát.

Ha a Fidesz az eddigiek szerint folytatja, azok az energetikai függőségeink erősödnek, amelyek csökkentését korábbi programjaiban maga is szorgalmazta. A szénhidrogének, főként a földgáz szerepe továbbra is meghatározó lesz, akárcsak a keleti import. Az ígéretekben szereplő fejlesztések a megújuló források hasznosítására rendre háttérbe szorulnak, pedig a függetlenedésnek ez lenne az egyik legfontosabb útja: jelenleg ezen források aránya nálunk alig több mint 4 százalék, az uniós vállalásunk szerint ezt 2020-ig 14 százalékra kellene növelnünk, amiből nyilvánvalóan nem lesz semmi. Alig mozdulnak az energiatakarékossági projektek is, pedig az igények visszafogása a függőség csökkenése mellett jelentős anyagi haszonnal is jár. Sokkal jobban járnánk, ha az E.On kivásárlása helyett erre fordítanánk a pénzt.