Ennyibe kerülhet nekünk az újabb mentőcsomag
Miközben a kormánypropaganda a deviza jelzáloghitelek teljes kivezetéséről és százezrek megmentéséről szól, egyelőre nem világos, konkrétan hogyan akarják ezt megtenni. Pedig heteken belül állítólag döntés születik, ahhoz képest még sehol sem tartanak a bankokkal való egyeztetések, az illetékesek össze-vissza beszélnek. A tét nem csekély, a megoldás költsége 100-tól 1000 milliárdig terjedhet.
Kétségkívül a választási hadjárat részének tekinthető, hogy a Fidesz nemrégiben hirtelen előállt a devizahitelesek megmentésének újabb ötletével. Ez némileg meglepő volt azok után, hogy korábban többször is leszögezték a kormány részéről, nem készítenek további mentőcsomagokat, ott az árfolyamgát, használják azt ki a rászorulók. A fordulat vélhetően annak köszönhető, hogy az érintettek alig több, mint harmada döntött az árfolyamgátas lehetőség mellett, holott az mindenképpen átmeneti törlesztési könnyítést jelent. Az alapproblémát, a tartozás összegének a forint gyengülése miatti durva növekedését persze nem oldja meg, de valamelyest legalább enyhíti azt.
A fő gond az, hogy a legnehezebb helyzetben levőkön, a fizetésképteleneken ez sem segít, márpedig mára a nem törlesztők aránya elérte a 20 százalékot. Ebben nagy szerepe volt annak is, hogy az Orbánék által eddig kiötlött mentőcsomagok, elsősorban a végtörlesztés, azokon segítettek, akiken nem is kellett volna, mert fizetőképesek voltak. Ez százmilliárdokat emésztett fel, és részben a bankokkal, részben pedig a költségvetéssel, azaz végső soron az ügyfelekkel és az adózókkal fizettették meg ezt a gáláns ajándékot. Eközben a tényleg ellehetetlenült adósok helyzete tovább romlott.
Ez nem csupán az adósoknak, de több szempontból a kormánynak is problémát jelent. Az első ezek közül a politikai szempont: a választások közeledtével sok szavazó hangulatát javíthatja, ha úgy érzi, tényleg tettek valamit az érdekében és javítottak anyagi helyzetén. Lényegesek ugyanakkor a gazdasági megfontolások is, hiszen a kormány mozgásterét korlátozza, hogy tömegek megélhetését, fogyasztását alapvetően befolyásolja a devizaárfolyamok mozgása, így a forint gyengülését eredményező lépések azonnal és közvetlenül visszaütnek. Ha ezt a tényezőt megszüntetik, szabadabb teret nyernek valutánk gyengítésére, ami egy határon belül segítheti a kivitel ösztönzését is. Szakértők szerint a kormány célja 300-310 forint közé nyomni a forint euróval szembeni árfolyamát, azaz nagyjából 4-5 százalékos gyengülés nem lenne ellenükre. Ennek kedvezőtlen adósságtörlesztési hatásait az állam devizaadóssági arányának csökkentésével is próbálják korlátozni.
Ez idáig még követhető, de a fő kérdés ezúttal is az, ki fizeti a révészt? Ha minden devizában felvett jelzáloghitelt ki akarnak vezetni a rendszerből, az nagyon sokba kerül, hogy pontosan mennyibe, az a kidolgozandó konstrukciótól függ. Sokan részben túl sokat, részben túl keveset beszéltek arról, mi várható. Néhány dolog nagyjából biztosnak látszik, de jóval több a bizonytalanság, és ahogy tudjuk, az ördög mindig a részletekben van. Nézzük végig, mit tudunk eddig.
Az bizonyosnak látszik, hogy a kormány nem kíván közvetlen felelősséget vállalni az anyagi következményekért, magyarul nem, vagy csak csekély arányban vállalja a költségeket. Ebből az következik, hogy a terheken a hitelező bankoknak és az adósoknak kell osztozniuk, nem mindegy persze, milyen arányban. Az is biztosnak tűnik, hogy olyan javaslat a cél, amely elejét veszi újabb törlesztési problémáknak, azaz fix kamatot szeretnének fix árfolyamon. Ha ez így van, kérdés, minek alapján és mihez viszonyítva rögzítik a kamatot, a kölcsönfelvételi, a mostani, a későbbi vagy valamilyen átlagkondíciók alapján, a deviza vagy a forintkamatokat figyelembe véve? A lehetőségek között jelentős különbségek vannak, sőt több ma még nem látható fejleménytől függ az, hogy a most fixált kamattal jól vagy rosszul járnak az érintettek.
Biztosnak tűnik viszont, hogy Orbánék az ősz elején döntést akarnak hozni. Az idő rettenetesen kevésnek látszik egy jól átgondolt és gondosan előkészített megoldáshoz, mivel a legfontosabb kérdések még teljesen nyitottak. Mindenek előtt az, mekkora kört és minek alapján akarnak megsegíteni. Ha minden devizás lakás-jelzálogkölcsön a kalapba kerül, akkor mintegy 420 ezer adósról beszélünk. Ha ezen belül azokról, akik eddig semmilyen csomagban nem vettek részt, a szám nagyjából negyedmillióra csökken. Ha azokról lesz csak szó, akik legalább 90 napos törlesztési késésben vannak, akkor is 100 ezernél több emberről, illetve családról beszélünk. Ha ehhez még anyagi helyzetre vonatkozó feltételeket is szabnak, azaz igyekeznek kiszűrni azokat, akik törleszteni tudnának, mégsem teszik, még mindig kb. 80 ezer megsegítendő marad.
Az érintett kör pontos kritériumainak meghatározását és érvényesítését bonyolítja, hogy negatív visszhangot válthat ki a normálisan törlesztőknél, ha ők semmilyen vagy minimális könnyítést kapnak, miközben a nem fizetők sokkal jobban járnak. Óriási kérdőjel a pénzügyi konstrukció: tényleg minden devizahitelt forintosítanak vagy nem? Erről ugyanis maga a miniszter is homlokegyenest ellenkező nyilatkozatokat tesz. Ha igen, minek alapján és hogyan? Miképpen módosítják a szerződéseket, technikailag hogyan követhető le az egész? Kinek mit kell tennie, egyáltalán milyen időtávról beszélünk a lebonyolításnál?
És ott a másik alapkérdés: mindez mennyibe kerül és ki állja a cechet? Többé-kevésbé korrekt becslések alapján minimum százmilliárdról lehet szó egy szűkebb csomag esetén, de akár 6-700, sőt elvileg 1000 milliárdról, ha valóban teljesen ki akarják vezetni a piacról a lakáscélú devizahiteleket. Ha ez utóbbit egyoldalúan a bankrendszerre terhelik, hosszú évekre hazavágják a hitelezést, a bankköltségeink pedig ugrásszerűen nőni fognak. Nézze meg mindenki, hogy az eddigi, állítólag a bankokat terhelő adók nyomán mennyivel többet fizet a számlavezetésért, utalásokért stb. /E sorok írójának a bankköltsége például ugyanakkora forgalom mellett az elmúlt egy évben megduplázódott./
Hatalmas a felelőssége annak, aki a legújabb devizahiteles mentőcsomagról dönt. Ne feledjük, bármilyen könnyítésről is lesz szó, annak a terhét végső soron velünk, adófizető polgárokkal és cégekkel fizettetik meg, az ostor így vagy úgy, de rajtunk fog csattanni. A társadalmi szolidaritás megkívánja, hogy a valóban nagy bajba kerültekért valamennyien áldozatot hozzunk, de az anyagi terhek nagyobb részét nem vállalhatják azok, akik nem felelősek mások rossz vagy nem eléggé megfontolt döntéseiért.
