Csak játék (Nagy Bandó)

Játszani, élni és gondolkodni tanulok Mérő László könyvéből (Mindenki másképp egyforma. Tericum, 2007). Aki elolvasta, érti, miről beszélek, aki nem, az is beszéli, amit értek. Neumann János játékelmélete nemegyszer kerül szóba, élvezetes gondolatélesztő, gondolatokat ébresztgető. És persze élvezem az áthallásokat, egyre inkább azon kapom magam, hogy furcsa asszociációk bizseregnek bennem.
Idézek pár sort, hogy érzékeltethessem, miről is beszélek.
„A sakkban nem általános, hogy az erősebb játékos előnyt ad a gyengébbnek, de például a go-játékban szinte kötelező. Egy japán számára szinte elképzelhetetlen, hogy egy lényegesen gyengébb játékossal hátrány nélkül üljön le játszani. Hiszen így nem egyenlők az esélyek! Nekünk, európaiaknak ez természetes: nyilvánvaló, hogy ha egyikünk erősebb, akkor az esélyek nem egyenlők. A japánok azonban másként gondolkodnak. Számukra a játék akkor helyénvaló, ha mindkét fél kezdeti esélye egyenlő, és az győz, aki az adott meccsen jobban küzd.”
Az idézet folytatása pedig: „A sakk vagy a go esetében nem egészen világos, hogy ezt valóban elérhetjük-e az előnyadás segítségével, de például ha két futó versenyez, akkor könnyen átlátható, hogy az erősebb adhat a gyengébbnek éppen annyi előnyt, hogy a küzdelem csak az utolsó pillanatban, a cél előtti métereken dőljön el.”
Elmondom, hát, mit hallok én ebből ki, illetve „át”.
Akárhogy nézzük is, az új választási rendszer senki másnak nem fog kedvezni, csak az amúgy is erősebbnek, annak, aki eleve abból a kétharmadnak mondott 52 százalékos erődből indul neki a voksolásnak, amelyet épp a nyolc év alatt előnyükre botladozó és hibázó, most éppen a gyengélkedőből kifelé tartó, bátorságot gyűjtve erősítő ellenfelének köszönhet. Ki kell mondanom: ha ez az erejét egyébként is tudó, erejét napról napra fölöslegesen fitogtató, erejével úton-útfélen visszaélő, hatalmát nagy arccal gyakorló koalíció, egészen pontosan e koalíció elsőszámú és egyetlen vezetője ugyanilyen mentalitással ülne le Japánban egy gojátékra, egy perc alatt megvetés tárgyává válna.
Jó, tudom, itt vagyunk, nem Japánban, és nem gojátékról van szó, így hát eszembe sem jut, nem is juthat, hogy a sokkal erősebb játékos előnyt adjon a gyengébbnek tudott, gondolt, hitt játékosnak, mindössze az jár a fejemben: miért kell hátrányt teremteni annak, előnytelen helyzetbe hozni azt, akit eleve gyengébbnek gondolnak? Hacsak nem a biztos győzelem végett, ami politikai színtéren teljességgel érthető, de egyúttal jellemzi is az erősebb játékost: győzni akarok, mindenáron, mindenképpen! Le akarom győzni az ellenfelet. Le akarom gázolni. Küzdést se akarok. Esélyt adni kiváltképp. Egyenlő esélyről meg aztán szó sem eshet. Hogy az döntse el a választás végkimenetelét, ki küzd jobban, ki az eszesebb, pláne, hogy kinek van jobb programja, az szóba sem jöhet. Nincs hasznosabb és jobb, mint a választási esélyegyenlőtlenség. Nem bízzuk a választókra a megtervezett győzelmünket! Még a végén elrontják, aztán mehetünk ellenzékbe! A választást a tervezőasztalon kell megnyerni, éppúgy, ahogy a házat sem kivitelezés közben tervezik. Hogy ki tervezhet választást? Az, aki hatalmon van. Ki van hatalmon? Mi. Vagyis én!
De nagy szerencséje ennek, hogy nem Japánban él!
Minap hallottam valakitől, talán Bitó Lászlótól az ATV-ben: nagy esélyt szalasztott el Orbán, amikor a nagyarányú választási győzelme után nem tett barátságos gesztust a legyőzött ellenféllelnek. Hozzáteszem: egy sportért (bocs, a fociért) rajongó győztesnek tudnia kell, mennyire sportszerűtlen az, ha a bokszoló még a világbajnoki öv fölemelésekor is állon üti a szédülten kóválygó, egy rettenetes jobbhoroggal padlóra küldött ellenfelét.
Nézzük, mit mond még Mérő László: „A győztes farkas nem öli meg ellenfelét akkor sem, ha ez a harc végén már semmi energiájába nem kerülne. Hiszen ha például a falka két legerősebbje harcolt, akkor a falka lényegesen gyengülne így. A fajnak nem érdeke, hogy gyilkos viselkedést alakítson ki.”
Ugye, nem kell magyaráznom, mi, sőt, mi minden jutott eszembe asszociációs csapongásaim során. A mi farkasunk ki akarja véreztetni legyőzött ellenfelét, azaz örök életre fölszámolni, kiölve az írmagját is, sóval leszórni, földdel egyenlővé tenni. Amiben (ha múltba tekintünk) van logika, rendszer, és persze őrület. Őrület, mert ha örök életre legyilkolja az ellenfelét, egyedül marad a falkában, nem lesz kivel küzdenie, elkényelmesedik, pocakossá és önteltté lesz, ezt pedig a falka sínyli meg. A falka sem lesz különb, hisz mást sem kell tennie (és erre volt már példa), mint követni az egyetlen vezérfarkast.
Lehet, tévedek, de akkor nézzük, mit gondol erről Mérő: „Képzeljük el egy pillanatra, hogy a természetes szelekció nem a teljes falkára hat, hanem csak annak az egyetlenegy viselkedésmódnak a fennmaradására, hogy megöljem-e a legyőzött ellenfelet vagy sem.”
Majd kicsivel lentebb: „...előfordulhat, hogy a gyilkos génnel rendelkező farkas valójában éppen egy vetélytársának tesz óriási szívességet azzal, hogy a nagy nehezen legyőzött ellenfelet végleg kiiktatja a versengők sorából. Így a nagylelkű génnel rendelkező farkas hosszú távon jobban járhat, ami azt jelenti, hogy a természetes szelekció neki kedvez.”
Ugye, már magyaráznom sem kell, ezt olvasva mire, mikre és kikre asszociáltam. Ha még nem késő, javasolnám a falka örökké öldöklő, harcoló, küzdő farkasának, hagyja élni a nagy ellenfelét, nehogy a végén egy egyre erősödő másik vetélytársával gyűljön meg a baja. Pontosabban a falka baja. Mert ha legyőzi egy nála jobb vetélytársa, az ő dolga. De az a farkas négy évig nyakán marad a falkának. Kivéreztetés közben ezen is érdemes elgondolkodni.
Jó néhány éve olvastam valahol, hogyan választanak polgármestert egy német kisvárosban: a regnáló polgármester a városháza erkélyéről szónokol, a város polgárai pedig a főtéren állva, lentről föltekintve hallgatják szavait. Ha nemcsak hallják, de látják is az arcát, akkor van esélye, hogy újraválasszák. Azonban ha az erkély korlátjához nem tud közel állni a négy év alatt dagadttá lett pocakjától, úgy ítélik meg a választói, hogy épp eléggé meghájasodott a megválasztása óta, jöhet a következő éhes ember.
Néhány héttel ezelőtt én is elcsodálkoztam a szeretett vezető napszemüveges, simléderes sapkás, lebegő inges, hogy ne mondjam, maffiózós hangulatot idéző, e lapban közölt fotóján. Az a dagadt pocak, az a jóllakottságot és telhetetlenséget, kivagyiságot és önteltséget sugárzó és szimbolizáló, nemrég még fiatalnak és demokratának gondolt pasasra rossz fényt vető, sörhasnak már csak jóindulattal nevezhető, szétdurranás határán feszülő has elgondolkodtatott. Kennedy egyik legemlékezetesebb mondata jutott eszembe, aki anno a választási tévés vita hevében váratlanul rámutatott a levegőért kapkodó Nixonra: „Vennél ettől az embertől használt autót?”

Nagy Bandó András