Ciprasz pürroszi győzelme: jön a csőd?

A népszavazás kimenetele előre megjósolható volt, ezért senkit sem lephetett meg igazán: ha a nemzeti büszkeségre, a tudatosan felszított nacionalizmusra építő populista propaganda áll szemben a pőre gazdasági szempontokkal, nem kétséges, melyikre vevők inkább a szavazók. Döntő többségük aligha tudta pontosan, miről is nyilvánít véleményt, már csak azért sem, mert a feltett kérdés sem felelt meg az aktuális helyzetnek. De nem ez volt a lényeg, világos volt, hogy az egész színjáték Ciprasz taktikai húzása, aki így próbál kikerülni abból a csapdából, ahová saját magát lavírozta.

A görög kormányfő eleve úgy került hatalomra, hogy fából vaskarikát ígért a választóknak: pártja úgy oldja meg a válságot, hogy nem lesz több megszorítás. Tette ezt annak tudatában, hogy az ország a hitelezők köldökzsinórján lóg, még a napi működését sem tudja finanszírozni, és a jelenlegi gazdasági, pénzügyi és költségvetési struktúra fenntarthatatlan. Azon lehet vitatkozni, milyen tempóban és módszerekkel kell az alapvető reformokat végrehajtani, de hogy elkerülhetetlenek és áldozatokkal járnak, minden józanul gondolkodó görög számára nyilvánvaló.

Csakhogy az eddigi megszorításokba belefáradt emberek nemigen tudnak józanul gondolkodni: a zuhanó GDP és életszínvonal, a megugró munkanélküliség, a növekvő kilátástalanság nem azt mutatta a tömegeknek, hogy sikeres a válságkezelés, éppen ellenkezőleg. Lehet persze hivatkozni arra, hogy sokáig messze jobban éltek, mint a reális helyzet engedte volna, de ez sem vígasztal senkit. Ahogy az sem, hogy a válság mélyülésében alapvető felelőssége volt az egymást követő görög kormányoknak, amelyek maguk is vabankot játszottak, és lényegében semmit sem tettek a strukturális reformok megvalósításáért.

Minél nagyobb a baj, annál erősebb a csodaváró hangulat, az emberek reménykednek egy messiásban, amely megmenti őket. Erre az érzésre épített a Sziriza, és nyert vele választásokat az év elején. Mivel eleve lehetetlenre vállalkozott, nem volt más választása, mint pávatáncot járni, időt nyerni, taktikázni, mást mondani és tenni kifelé és befelé. Ez sikerült is Cipraszéknak, hónapok óta húzzák az időt, és egyelőre megúszták az újabb megszorításokról szóló megegyezést. Ez azonban pürroszi győzelem: az elmúlt fél évben a görög helyzet csak romlott, ráadásul az uniós országok nagy részét sikkerült magukra haragítaniuk, ami csökkenti az ésszerű megoldás esélyeit.

A falba ütköző Ciprasz a népszavazással próbálta elvágni a gordiuszi csomót, abban bízva, hogy annak kimenetele javítja a tárgyalási pozícióit. Első ránézésre ez sikerült is, mert a többség az általa szorgalmazott „nemre” szavazott. Valójában azonban a csapdából nem került ki: megegyezés nélkül nem fog pénzt kapni, anélkül pedig törvényszerű az összeomlás. A görög bankok lényegében csődhelyzetben vannak, az EKB segítsége nélkül fizetésképtelenek, akárcsak a görög állam. A hitelezők tehát villámgyorsan bedönthetnék Athént, ha akarnák, csupán annyi kellene, hogy az EKB ne adjon több likvidpénzt a bankrendszernek.

A döntő kérdés az, hogy akarják-e? Ciprasz abból indul ki, hogy nem, ezért mert belemenni ebbe a pókerjátszmába. Abban alighanem igaza van, hogy egy ellenőrízhetetlen görög összeomlást mindenki el akar kerülni, félve annak a következményeitől. Lássunk tisztán: Görögország csődje önmagában alig érdekli az unió meghatározó országait, még az a nagyjából 250 milliárd eurónyi veszteség sem rémületes számukra, amelyet az eurózóna vesztene. A kockázat a tovább gyűrűző hatásokban van, amelyek a közös valután túl az egész európai integrációt fenyegethetik.

Ezt senki sem akarja, a görög adóssághalmaz körüli sok éves huzavona is erről szól. Mindenki tudja, de senki nem meri kimondani, hogy a görögök soha nem tudják visszafizetni adósságukat, ezért ódzkodnak annyira annak részbeni elengedésétől. Ez utóbbi veszélyes precedenst teremtene a többi eladósodott és megszorításokra kényszerült ország számára: ha ők is ilyen követelésekkel állnának elő, megállíthatatlan lenne a lavina. Az unió legfőbb érdeke tehát az, hogy bármi lesz, lokalizálni próbálja a görög csődöt, és fékezni a bomlasztó hatásokat.

Szakértő legyen a talpán, aki meg tudja mondani, mi a legjobb út ehhez. Bizonyos lehetőségeket ki lehet zárni: a görög zsarolásnak behódolni nem lehet, mert az rendkívül rossz példát teremt, a teljes görög összeomlás ugyancsak veszélyes, mert beláthatatlan következményei lehetnek, és nem csupán pénzügyiek, de geopolitikaiak is. A legcélszerűbb az lehetne, ha részleges csődöt vezényelnének le Görögországban, elkerülve a látványos grexitet. Ez viszont csak alapos előkészítéssel és a továbbgyűrűzést tompító védelmi mechanizmusok kiépítésével oldható meg, hasonlóra viszont eddig még nem volt példa az EU-ban.

A görögöknél ez további zuhanáshoz vezetne, de legalább ott is tisztább helyzet teremtődne, az eurózóna és közvetve az egész unió pedig főként saját stabilizációjára koncentrálhatna. Ez jobb opció lenne, mint engedni a görögöknek, és tovább önteni a pénzt a feneketlen zsákba, tudván tudva, hogy semmit nem oldanak meg, és csak idő kérdése, hogy jöjjenek az újabb válságtanácskozások.