Az angyali színésznő

SZTANKAY ÁDÁM írása

Kissrác koromban ismertem meg, mindjárt megláttam lényegét, de még szégyellős voltam, nem mondtam el neki.

1977-ben csatlakozott be hozzánk, lett kísérője, pesztrája a vasfüggönyön először túljutó Kádár-kori családnak. Ha rá került a sor, szilaj kedvvel hajtotta apám zsírúj Ladáját, kacsintgatott rám a visszapillantóból, mondogatta, nincs jobb, mint úton lenni. Hegyeshalomnál megnevettette a darabos határőrt, és Zürichben kiderült, bármely szférában otthonos. Fesztelen intézett szállást, járt-kelt, terelgetett minket, mint aki a Limmat-folyó partján cseperedett, nem másutt. Fesztelen lendülete bennünk is oldotta a messziről jött ember görcseit. Nélküle, de már felbátorodva mentünk tovább Itália felé. Ő maradt a Limmat partján egy jóvágású svájcival. Utóbb megtudtuk, magyarul is tanítgatta, Cseh Tamás és Bereményi Géza Levél nővéremhez című frissen megjelent lemezének közbeiktatásával. A fickónak állítólag abszolút hallása volt.

Margitai Ági azt már csak évekkel később mesélte: mindig is sokat utazott, bár maga csak felnőttként kezdett nyelveket tanulni. Úgy vélte különben, hogy minden ország olyan, mint egy könyv, amelyből neki könyvtárnyi mennyiség nyúlt a plafonig Széchenyi-hegyi otthonában.

Már 1959-ben megjárta a bécsi VIT-et, amit hajdani újság is említ: „A Pécsi Nemzeti Színház kitűnő fiatal művésznője a sok szép feladat megoldásáért, példás művészi magatartásáért vehet részt a Bécsi Világifjúsági Találkozón. Elvitte magával a felejthetetlen szerep, az Anna Frank belső feszültségét, figyelmeztetően komoly mondanivalóját: hitet az emberek jóságában, amely az élet, a fiatalság legszebb éveit őrzi, óvja a háború borzalmaitól, a fasizmus embertelenségétől.”

Margitai Ági 1937-ben született. Édesapja, édesanyja papírhulladékkal kereskedett. A papát 1944-ben elvitték otthonról, sosem tért vissza. Ági a Teleki téren nőtt fel, az elemiben kitűnő tanuló, mintaúttörő, aki ugyanakkor rendszeresen belógott a közeli Erkel Színház előadásaira. Filmrendezőnek készült, vagy történelemtanárnak, de úgy mesélte, maga sem tudta pontosan, miért. Mindenesetre a balettintézetbe is aspirált, de a felvételijén sokallták a hátsóját. Ha erről beszélt, mindig feltette a kérdést: milyen pasik ülhettek a bizottságban?

Mindenesetre a SZOT Művészegyüttesben szívesen fogadták, néptáncosként jutott eszébe a színészet. A színművészeti felvételijén Básti Lajos azt firtatta: melyik vidékről származik ízes tájszólásával? Mondta, a „nyóckerből”, de a népi együttesben ráragadt az összes honi nyelvjárás. Szerencsére az akkori tanári kar számára ez kezelhető problémának tűnt. Margitai Ági meghatározó mesterének tartotta Básti mellett Gellért Endrét, Várkonyi Zoltánt. Diplomavizsgájában Polly Peacock szerepét adta a Koldusoperában: az 1958-as iskolabúcsúztató az év színházi revelációja volt.

A pécsi színháznál, ahol a pályát kezdte, a főrendező, Lendvay Ferenc széles palettáról osztotta rá a szerepeket. Korabeli kritikák rendre említették: mindenben hiteles. Könnyedén váltott tragikából komikába vagy fordítva. A szakmában úgy tartják: ez csak a legkomolyabb bohócoknak ujjgyakorlat.

Fiatalon vénasszonyt is formált, és idősödve szerepeiben is rácáfolt korára.

Fontos alakításai között tartotta számon a Salomét, annak kapcsán fogalmazta meg: „Salome képes megmutatni, hogy az örök emberi gyarlóság mentén hová fejlődik a világ. A szerep arról is szól, hogy hiába változnak a civilizációk, váltja fel egyik kultúrát a másik, az ember alapösztönei változatlanok.”

Mozgékony habitusa okán 1962-től már a kecskeméti színházban játszott, a következő évadtól a budapesti Petőfiben, majd a miskolci Nemzetiben. 1968-tól a Mikroszkóp Színpadon, 1970-től a szegedi Nemzetiben, aztán ’72-től a József Attila Színházban, 1978-tól Szolnokon. 1982-től a rendszerváltásig a Mafilm társulatához tartozott, 1990-től ismét a miskolci Nemzetinek lett tagja, ’99-ben Győrbe ment az ottani Nemzetibe. Azóta hivatalosan nem tartozott társulathoz.

Írták róla, maga is mondogatta: vonzza a progresszív, kísérletező színház. Fontos, hogy hassanak az agyára, érzelmeire, játszókedvére.

A havi fixet is jelentő társulati létet feladva pár évig a tatabányai Jászai Mari Színházat érezte második otthonának – Harsányi Sulyom László direktor és Novák Eszter rendező miatt. Amikor nekik menniük kellett, ő sem fordult meg ott újra. Az utóbbi években többször játszott Orlai Tibornál a Belvárosi Színházban, más fővárosi társulatoknál, vidéki teátrumokban.

Amikor négy éve megkapta a Kossuth-díjat, statisztikát közölt az eset kapcsán: pályafutása során tizenkétszer hallotta már, hogy megkapja.

A hetvenes évek óta fél évtizedes ritmusban jelentek meg cikkek azzal a felütéssel: Margitai Ági ismét divatba jött. Maga úgy volt ezzel: „Jobb, ha többször jön divatba az ember, mint ha egyszer kimegy belőle.”

A pauzák nem rettentették, reggelente tornázni járt, sokat olvasott, és szívta üptre a bagót. Magánéletéről nyilvánosan soha nem beszélt, nekem hajdani utazásunk emlékére mesélte el, s engedte, hogy lejegyezzem: fiatalabb párjával él, aki íróember. Azt sem titkolta: egyszer szült, pillanatnyi időt kapott gyermeke a sorstól. Elcsendesülve tette hozzá: „Belemar egy nőbe, amikor belegondol: a legfontosabb szerep kimaradt.” Aztán megrázta magát, úgy váltott témát: „Túl lehet, túl kell lépni ezen is. Ha az embernek van feladata, a feladatával célja.” Célja amúgy nem volt bonyolult: „Emberséget mutatni Pollyként vagy a Macskajáték Orbánnéjaként, bármely szerepben. Az emberség azért jó feladat, mert sokszínű. Ellentétben az embertelenség sötét, egytömbű monolitjával.”

Amúgy kerülte a pátoszt. A célt nem tekintette küldetésnek, úgy volt vele: utóbbi a félnótásoknak való, akik sajnos – azt látta – egyre szaporodnak. Margitai Ági persze tőlük sem félt; tette a dolgát.

Utolsó találkozásunkkor azt fejtegette: a létező és egyetlen világban, a legnagyobb őrületben is formálhat az ember a másikon. Kedvet adhat arra, ami színesebb. Persze nem a mennyország reményében, hanem csak úgy, mert mennyország az úgy sincs. Ha vége, vége. Rá is kérdezett: „Nem így van, öregem?” Fürtjei alól pislogott huncutul, pont, mint egykor a visszapillantó tükörből.

Akkor már nem voltam szégyellős, válaszként belemondtam a szemébe, hadd nevessen: pont olyan, mint egy angyal. Most csak annyit lehet hozzátenni: róluk, bárhol járnak is, voltaképpen botorság múltidőben beszélni.