Átlátszó trükkel próbálkoznak Orbánék

Még 2010-ben a Fidesz egyik legbátrabb választási ígérete egymillió új munkahely megteremtése volt. Aki kicsit is járatos volt gazdaságpolitikai kérdésekben, pontosan tudta, hogy ez teljesen irreális célkitűzés, akárcsak a szintén beígért egyszeri, nagyarányú és általános adócsökkentés. Ez utóbbiból aztán két tucat új adónem bevezetése és az átlagos adóterhelés növekedése lett, azaz éppen az ellenkezője annak, amit a kampányban hangoztattak.

Ennél valamivel jobb a helyzet a foglalkoztatásnál, bár az egymilliós szám legfeljebb töredéke valósult ténylegesen meg. Ezzel együtt a kormányzati sikerpropaganda egyik fő eleme a javuló munkaerő-piaci helyzet, amelyet szebbnél szebb statisztikákkal igyekeznek alátámasztani. A legfrissebb adatok szerint az idei második negyedévben már 4,2 millió munkavégző volt, a munkanélküliségi ráta pedig 7 százalék alá csökkent. Ezek uniós összehasonlításban is impozáns számok, a baj csak az, hogy nem a tényleges állapotokat mutatják.

Nézzük a tényeket. 2010 második negyedévében a foglalkoztatottak száma 3750 ezer volt, ahhoz képes a növekedés 5 év alatt 450 ezer, ami ugyan messze van az egymilliótól, de azért nem kevés. Ha azonban megnézzük, miből jött ez össze, az eredmény már közel sem olyan csodás, mert a statisztikát több ügyes trükk is javítja. Az első mindjárt Orbánék csodafegyvere, a közmunka. A Fidesz-kormány kezdettől tisztában volt vele, hogy a beígért milliós nagyságrendű tényleges új munkahely megteremtése egyszerűen lehetetlen. Jött tehát az ötlet, próbáljunk költségvetési pénzből látszatmunkahelyeket létrehozni.

Erre önmagát kínálta a közmunka, amely korábban is volt, és azokat segítette, akik tartósan nem tudtak munkát találni. Valójában az lenne a célja, hogy egyrészt némi jövedelmet biztosítson a munkanélküliek számára, másrészt ösztönözze a munkaerőpiacra való visszatérést. Főként a hátrányos helyzetű térségekben volt jellemző, és 2010-ig átlagosan 40-50 ezer embert érintett, ennél sokkal többnek nem is igen lehetett ésszerű munkát biztosítani.

Orbánék meglátták ebben a nagyszerű lehetőséget. A „segély helyett munkát” jelszóval egyrészt három hónapra csökkentették a munkanélküli-ellátást, másrészt drasztikusan lefaragták a szociális segélyezési kereteket. Az ellátást elveszítők számára lényegében kötelezővé tették a közmunkát, mert ha azt valaki nem fogadja el, kiesik az egész rendszerből. A fő cél egyre inkább a statisztika javítása lett, minden más a háttérbe szorult, a közmunka ma már öncél, nem pedig a későbbi elhelyezkedést segítő eszköz.

A tényadatok ezt jól mutatják. Minden hozzáértő számára világos, hogy három hónap nagyon ritkán elég ahhoz, hogy valaki új munkahelyet találjon, az átlagos keresési idő nálunk több mint egy év. A közmunkára kényszerítettek nehezebben tudnak újra elhelyezkedni, még a hivatalos adatok szerint is csupán nyolcaduknak sikerül állást szerezni, a többiek bennragadnak a közfoglalkoztatásban. Emiatt egyre nagyobb tömegek szakadnak le és kerülnek kilátástalan helyzetbe.

Míg öt éve ötvenezer közmunkás volt, addig az idei második negyedévben már 210 ezer. Döntő többségük inproduktív, új értéket nem termelő tevékenységet végez, és nem hozza a pénzt az államkasszába, ahogy egy tényleges munkavégző, hanem viszi. A közmunka, annak ellenére hogy az érintettek számára csak éhbért biztosít, rendkívül sokba kerül: az idén 320 milliárd, jövőre pedig már 370 milliárd forintot szán rá a költségvetés. Ebből a pénzből olyan ösztönző programokat lehetne finanszírozni, amelyek valódi, piaci munkahelyeket teremthetnének, persze a statisztikákat nem fényesítenék olyan gyorsan.

Ha a 160 ezres közmunkáslétszám-növekedéssel korrigáljuk a foglalkoztatási számokat, a 450 ezres ötéves bővülésből 290 ezer marad. Van azonban még egy jelentős torzító tényező, ami a KSH-felmérés módszertanából ered. A mintavétel ugyanis úgy történik, hogy megkérdezik a kiválasztott személyektől, hányan dolgoztak a családból az elmúlt egy hétben legalább egy órát, függetlenül attól, hogy hol és milyen formában. Így egyebek mellett a külföldön dolgozók egy része is hazai foglalkoztatottként jelenik meg, ami a KSH becslése szerint 100-120 ezerrel javítja a statisztikát.

Ha ezt is figyelembe vesszük, a 290 ezres szám 170-190 ezerre csökken, azaz ennyi a tényleges munkaerő-piaci bővülésünk az elmúlt öt évben. Ezzel a kevesebb mint ötszázalékos növekedéssel már aligha lehet dicsekedni, főleg annak fényében, hogy egyrészt időközben beindult a növekedés az EU-ban, ami a magyar gazdaságot is húzza magával, másrészt az utóbbi öt évben hatezermilliárd forintnyi uniós támogatás áramlott hozzánk.

A Fidesz viszont ismét mer nagyot álmodni és mondani: 2020-ig nyolcszázezer új munkahelyet ígérnek, és el akarják érni az ötmillió foglalkoztatottat. Ennek sincs több realitása, mint a korábbi egymilliós ígéretnek, amelynek, mint látjuk, az ötöde valósult meg. Nem is ez a lényeg, hanem a sikerpropaganda folytatása: a közmunkások száma tovább növelhető – 2018-ig a négyszázezret is el akarják érni –, a statisztika szépen kozmetikázható, a valóság pedig eddig sem zavarta az unortodoxia híveit.