A ruhajavító üdvhadserege

Árokba dobálják a sarat a kocsikerekek. Kutya csahol. A piliscsabai régi parasztház kerítésén kézzel írt felirat: Ruhajavító. Nyitva a kertkapu. A januári víztől feldagad az udvar. Az ajtó előtt egy nagy babaház, kis ablakait már régen benyomták a kíváncsi gyerekek. Mondják, bútor is volt benne, de ma már üres, csak a madarak látogatják.
Egy asszony miatt jöttünk ide, aki halálos beteg, nélkülözik, gyerekének nem jut meleg étel. Nevét titkolja, az otthonába sem mehettünk, azt üzente, a varrónőnél találkozzunk.
– Megbeszéltem vele, minden rendben – mondta a telefonba még a hét elején a varrónő, azaz Miklós Erzsébet Gyöngyi, akit csak Gyöngyiként ismernek errefelé. Ő volt az, aki a 168 óra Facebook oldalán kért segítséget a titkolózó, halálos beteg asszonynak.
Később hívott, hogy a barátnője meggondolta magát:
– De azért jöjjenek el péntek délelőtt, élelmiszert osztunk, ő is itt lesz – bíztatott Gyöngyi,
Aztán ismét megcsörgetett:
– Csak délután jön el, orvoshoz kell mennie.
Mintha bújócskázna velünk.
---
A Ruhajavító falán gereblyék, régi szerszámok, a földön szőlőprés. Olyan a ház, mint egy múzeum, hivatalosan nem is Gyöngyi, hanem a nyugdíjas Bélik Márton birodalma. Az öreg a parasztház hátsó traktusában lakik, az utcafrontot meg kiadta a ruhajavítót, turkálót üzemeltető Miklós Gyöngyinek.
Marci bácsi nyughatatlan ember. Régen a szovjet laktanyában dolgozott karbantartóként. Nem csoda, hogy perfekt három-négy szláv nyelvből. Mostanában poros szlovák lemezeket hallgat, meg játékhintót farigcsál. Az udvari babaházat is ő készítette. Egyedül él. Szép élete volt, azt mondja. Huszonéves legényemberként örökbefogadott egy fiút. Aztán lett feleség, saját gyerekek...
A fészer felé sántikál. Büszkén húzza ki elénk a kicsi homokfutóját. Ő bütykölte, gyerekeket utaztatott rajta. Már amikor még volt lova.
Gyöngyi korábban a Ferencziek terén dolgozott egy esküvői szalonban, aztán saját bizniszbe fogott, házában megnyitotta saját ruhajavítóját. Amikor már nem volt magánélete a sok kuncsafttól, más helyiséget keresett. Így talált rá Marci bácsira.
– Mintha a nagyapám lenne, ő az én titkaim őrzője.
Tavalyelőtt egy házaspár kopogott be az üzletbe. A tél derekán lyukas volt a cipőjük. Nem volt, mit enniük, nem volt karácsonyfájuk.
A nő letérdelt Gyöngyi elé:
– Csak egy órányi munkát adjon!
A varrónő adott nekik ezer forintot, vett a boltban ételt.
– Hozd be a gyereked – mondta. – Keresünk neki ruhát.
Szemét most is elfutja a könny, ha erről a pillanatról mesél.
Aztán jött dr. Pásztor Gábor, az üdvhadsereg nyugdíjas tisztje. Grófi családból származik, onnan az egyenes derék. Ám neki is kellett egy kis segítség, és ő is segíteni akart.
Gyöngyi a decemberi bevételét – 45 ezer forintot – szétosztotta a rászorulók között, főzött teát, szaloncukrot, házhoz vitte a gázpalackot, az ételt. Volt, hogy Marci bácsi nyulat vágott, és azt adták a szegényeknek, gyertyát vettek, hogy legyen mivel világítani az áramnélküli lakásokban. Marci bácsi ismeri a faluban a járást, doktor Pásztor pedig a segélyszervezetekkel tartja a kapcsolatot.
– A Krisnások vezetője a betegem volt – meséli az üdvhadsereg öreg katonája.
Valahogy így kezdődött.
--
Bent a ruhahalmok között hajolnak a hátak. Ingyen van a meleg cipő, a kardigán, a gyerekruha – mind az egyik szeretetszolgálat adománya.
– Gyöngyi néni, garnitúra lepedőt vihetek?
– Persze.
– Meg van egy pizsama is.
– Mennyi a havi jövedelmed?
– 51 ezer, három gyerekkel.

(A teljes riportot a 168 óra legfrissebb számában olvashatja el)