A japán modell

– Zökkenőmentes az életpályája: 1980-ban elvégezte az egyetemet, friss diplomásként bekerült élete első és azóta is egyetlen munkahelyére: a Suzuki gyárba.

– Utólag visszagondolva: lehet, hogy már gyerekkoromban készültem a jövőre. Szerettem ugyanis a műanyag játékmodelleket. Kétfélét lehetett kapni akkoriban Japánban. Az egyik, az élethűbb változat, az igazi repülők, illetve autók kicsinyített mása volt. A másiknál nem a külalak volt a fontos, hanem a belső szerkezet. Bonyolult mechanikája miatt kellett a tudás az összeszereléséhez. Ez volt a kedvencem. Japánban a gyerekek zsebpénzt kapnak a családjuktól, és kizárólag ebből gazdálkodnak. Én annyit kaptam, hogy egyetlen modell megvásárlása után kimerült volna a keret. Így csak kinéztem magamnak a következő darabot, és vártam a családi ünnepeket, hogy megajándékozzanak vele. Naponta sok időt töltöttem az iskolába gyaloglással, volt időm nézegetni közben a kirakatokat.

– Gyalog járt iskolába?

– Kétszázezres városban éltem, az iskola egy kilométer távolságra volt. Ez nagyon közelinek számított. A környékünkről csoportba szerveződtek az 5-12 éves gyerekek, és egy kísérő segítségével, szabályos, rendezett sorban sétáltunk nap mint nap az iskolába. Egy nővérem van, ő is ugyanígy araszolt be. Az iskolában aztán köszöntéssel indítottuk a napot: ez amolyan eligazítás, ahol minden reggel elmondják, mi várható aznap. Elterjedt szokás ez Japánban: a Suzuki gyárban is hasonló tájékoztató üléssel kezdünk reggelenként.

– A diploma megszerzése után tervezőmérnökként dolgozott. A sok évtizedes rutinnak köszönheti, hogy az esztergomi gyár legmagasabb pozíciójába jutott?

– Részben. Hiszen a gyakorlat jó szakembert farag mindenkiből. De ami talán fontosabb: amíg tervezőmérnökként alvázakat terveztem, nem volt igazán rálátásom a teljes gyártási folyamatra. Aztán átmenetileg átkerültem a gyár európai exportrészlegéhez. Itt bővült a munkaköröm: meg kellett tanulnom a vevők igényeire reagálni, és a már megvásárolt autók karbantartását intézni. Teljesen új szemlélettel tértem vissza az eredeti pozíciómba. Talán ez volt az első lépés a komplex látásmódot igénylő vezérigazgatói szék felé.

– Hallottam egy anekdotát a japán dolgozók tökéletességre törekedéséről. A második világháború után a németek exportlehetőséggel akarták segíteni a japán gazdaságot. Egy német cég csavarokat rendelt egy japán gyártól. Közölték a németek: csak 1 hibaszázalék lehet a gyártás során. A japán vállalat végül két csomagot küldött. Az egyikbe összepakolták a hibás terméket, és azt mondták: „Íme az 1 százalék.”

– Valóban a tökéletességre törekszünk – erre nevelnek minket gyermekkorunk óta. Mindennek az alapja a rend és a szervezettség. Japánban már az óvodákban is a gyerekek takarítják saját közvetlen környezetüket, a mosdókat is. A többmilliós világvárosok utcáin is rendezett sorban haladnak az emberek, soha senki nem ütközik még véletlenül sem a másikba, még a legnagyobb tömeg közepén sem. A gyárakban pedig alapelv az úgynevezett 5S rendszer: ez öt, s-sel kezdődő japán szót takar, amelyek a rend és a szervezettség alappilléreit jelölik.

– Éspedig?

– A lényeg a szükséges és a szükségtelen eszközök szelektálása. Ez érvényes a gyártósorra és az irodai íróasztalokra is. Amikor 1980-ban dolgozni kezdtem a Suzuki gyárban, még nem volt számítógépes program, asztalnál rajzoltunk. Sokat, nagyon sokat rajzoltam, amit szerettem már akkor is. De ezt a munkát is csak úgy lehet hatékonyan végezni, ha a tervezőasztalon mindennek megvan a helye. A hatékonyság mellett a munka minőségét is rontja, ha időt veszítek azzal, hogy például a tollat keresgélem. És a gyártósornál ez még inkább így van. Minden eszközt a kijelölt helyére kell visszatenni használat után. A nyári és téli hosszabb leállások előtt a dolgozók takarítanak és újrarendezik a környezetüket, ha szükséges, ablakot is pucolnak. Így az újraindulásnál azonnal a korábbi hatékonysággal tudnak dolgozni.

– El nem tudom képzelni, hogy a magyar kollégái könnyen megtalálnák a helyüket ebben a rendszerben.

– Pedig a magyarok is szabálykövetők, nem hiszem, hogy különösebb gondot okozna nekik az efféle rendszer adaptálása. Egyébként a Suzuki gyárak a világon mindenhol azonos szabvány szerint működnek. Az 5S mellett azt is meghatározza a szabvány, hogy egy gépjárművet 63 másodperc alatt kell összerakni.

– Korábban említette már a 168 Órának: japán tanulmányutakat szervezne a Suzuki magyar dolgozóinak, hogy megtapasztalják a kinti munkamorált. De ha a magyarok alapvetően szabálykövetők és az esztergomi gyár a megnyitása óta az anyacég szabványai szerint működik, akkor mit tud még adni az itteni dolgozóknak egy ilyen tanulmányút?

– Szerveztünk már hasonló tanulmányutakat több hónapos kint tartózkodással. Ezen idő alatt a magyarok együtt élnek a japán dolgozókkal, ismerkednek az ő felfogásukkal. És ennek nagyon látványos az eredménye. Például a munkások a gyártósoron sokkal ügyesebbek és rutinosabbak lesznek. Japánban a szervezettség meglátszik a munkaidő keretein kívül is. A kinti dolgozók a gyártás szüneteiben sem hangyabolyként rajzanak a folyosóra, hanem szépen sorokba rendeződve hagyják el a gyártóhelyiséget.

– Gondolom, önnek az itthoni mentalitás volt idegen. Nehéz volt megszokni?

– Nem ez volt a magyarországi beilleszkedés legnehezebb része. Sokkal inkább az: Japán kényelmes ország. Az élelmiszertől az elektronikus eszközökön át bármit bárhonnan be lehet szerezni öt-tíz percen belül. A nyolcvanas években, az esztergomi gyár megnyitása után többször jártam Magyarországon egy-két hetes munkaúton. A vásárlás nagyon nehézkes volt itt. Még kirakatok sem voltak, azt sem tudtam, mit árulnak egy-egy üzletben. Rengeteg időm elment ezzel. De ma már egyre otthonosabban érzem itt magam. Csak a tengeri halak hiányoznak Japánból, bár egy-két pesti piacról már azokat is be tudjuk szerezni japán társaimmal.