A görög pávatánc nekünk is betehet

Az új görög kormány magatartása a hitelezőkkel folyó tárgyalásokon mintha az orbáni példát követné: igazi pávatáncot járnak, hol ezt mondják, hol azt, attól függően, kinek szánják a mondanivalójukat. Az elmúlt hetek során Athén elkövetett mindent, hogy megpróbálja valahogy áthidalni azt a feloldhatatlan ellentmondást, amely a Sziriza teljesíthetetlen választási ígéretei és a valós mozgástér között tátong, de csak azt érte el, hogy szinte mindenkit magára haragít és egyre lehetetlenebb helyzetbe manőverezi magát.

A kiindulópont pedig világos: a 240 milliárdos mentőcsomag és a drasztikus megszorítások dacára Görögország továbbra is az összeomlás szélén áll, és újabb támogatás nélkül az államcsőd még a nyár előtt bekövetkezhet. Ehhez képest a Sziriza azzal hitegette a választókat, hogy felmondja az eddig kötött megállapodásokat, leállítja a törlesztéseket, ezzel egyidejűleg lazít a megszorításokon, növeli a minimálbért és a közszféra fizetéseit. A jelek szerint a görögök is vevők a populista ígéretekre, a Sziriza győzött is, aztán szembesült a realitásokkal: megnyerte ugyan az elefántot, de mostantól etetnie kell.

A baj csak az, hogy nincs miből. Az elmúlt hónapokban tovább romlott Athén pénzügyi helyzete, a bevételek csökkentek, és már a napi kiadások előteremtése is gondot jelent, miközben még a héten kétmilliárd, április végéig pedig további négymilliárd eurónyi hiteltörlesztésre kellene fedezetet találni. Sürgősen szükség van tehát a hitelezői hármassal való megegyezésre és az újabb mentőcsomagra, annak azonban súlyos feltételei vannak. Ahogy az előre látható volt, a Sziriza csapdába került: ha elfogadja a feltételeket, óriási csalódást okoz a választóinak, ha nem, jön az összeomlás.

A csávából a görög kormány agresszív kommunikációval, ide-oda taktikázással és a hitelezők nyílt zsarolásával próbál kitörni. Tagjai úgy viselkednek, mint az elefánt a porcelánboltban, egymást követik a harcos és időnként a sulykot alaposan elvető nyilatkozatok. A csúcsot a hadügyminiszter legutóbbi kijelentése tartja, amelyben sokmilliárd eurós kártérítést követelt a németektől a második világháborús pusztításokért. Ezzel régi sebeket tépett fel, mert a háború emléke máig élénken él a görögökben, akik azóta sem nagyon szimpatizálnak a németekkel. A náci múlt a németek számára is érzékeny terület, és annak felemlegetése, sőt az azzal való zsarolás aligha visz közelebb a megegyezéshez.

A viták érzelmi síkra terelése befelé lehet jó üzenet, kifelé azonban csak rontja a görögök tárgyalási pozícióit. Az eurózóna északabbra fekvő országainak közvéleménye eddig sem nagyon támogatta százmilliárdok öntését a feneketlen görög hordóba, az új görög kormány magatartása az ellenérzéseket növelheti, ami viszont a hitelezők mozgásterét korlátozza. Jól látszik ez a németek kemény álláspontján, akik ragaszkodnak ahhoz, hogy szigorú reformokat vezessenek be a görögök, ha pénzhez akarnak jutni. Ha nem, akkor lépjenek ki nyugodtan az eurózónából, még az is jobb, mint horribilis összegeket kidobni az ablakon a siker reménye nélkül.

Ez sem ilyen egyszerű, a görög csőd az egész unióra kihatna, és visszavetné a nagy nehezen végre beinduló gazdasági növekedést. Az sem igazi megoldás persze, hogy hosszú távon lélegeztető gépen tartják a görögöket, szórják erre a pénzt, miközben mindenki pontosan tudja, hogy a 340 milliárd euróra rúgó adósságát Athén soha nem tudja visszafizetni. Ehhez az ország gyors és kitartó gazdasági élénkülésére lenne szükség, amelynek hiányoznak az alapvető feltételei. A legkisebb rossz az lenne mindenki számára, ha a görögök valódi strukturális reformokba kezdenének, amelyek hosszabb távon stabilizálnák a helyzetüket, a hitelezők pedig ennek fejében fokozatosan leírnák az adósságokat. A veszteség így legalább két évtizedre eloszlana, Athén pedig esélyt kapna a fokozatos konszolidációra.

Ehhez azonban nem kardcsörtetésre, hanem ésszerű kompromisszumra van szükség. A legtöbbet a Szirizának kellene engednie eddigi álláspontjából, vállalva a belső népszerűségvesztést is, mert az alternatíva, a csőd számukra jelentene nagyobb csapást. Az EU is alaposan megszenvedné a hirtelen sokkot, de a görögöket évtizedekkel vetné vissza, és önerőből aligha tudnának kivergődni a gödörből. Ideje lenne tehát feladniuk a pávatáncot, visszavenni az arroganciából és racionálisabb magatartást tanúsítani. A hitelezőket képviselő tárgyalóknak pedig el kellene menniük az engedményekben addig a határig, amely még elfogadható a pénzt adó északi és a szintén hitelcsomagra szoruló déli tagállamok számára egyaránt.

Sok idő erre nincs, május végéig megoldást kell találni. Ez a javuló uniós gazdasági kilátások szempontjából különösen kívánatos lenne, mert a világgazdasági fejlemények egyébként segíteni látszanak az európai növekedést. A dollár drasztikus erősödése kedvező az EU számára, mert versenyképesebbé teszi a tengerentúllal szemben: elemzések szerint ez odaát fékezi a bővülés ütemét, nálunk viszont gyorsítja. Az eddigi prognózisok 1,6-1,7 százalékos idei uniós GDP-növekedéssel számoltak, az amerikai valuta jelenlegi szintje mellett ez két százalék fölé nőhet, és jövőre tovább gyorsulhat.

Ebből mi is profitálhatunk, mert a keleti és déli nyitást dicsőítő szólamok ellenére változatlanul az uniós konjunktúrától függünk, a kivitelünk több mint háromnegyede továbbra is Nyugatra irányul. Alapvető érdekünk tehát, hogy a fő piacaink élénküljenek, és a görög pávatánc ne torpantsa meg ezt a folyamatot, ne rontsa a javuló kilátásokat. A piacok számára elfogadható egyezség Athén és a hitelezők között tehát nekünk is jól jönne, a külső körülmények kedvező alakulása nyomán három százalék közeli is lehet az idei növekedésünk.