A fejlődés kulcsa

Egyik tanulmányából kiderül: a rendszerváltás utáni magyar gazdaságmodell elavult, megújításra szorul. De vajon a hosszú távú gazdaságmodell kidolgozását nem nehezíti-e, hogy a világválság miatt még kényszerpályán mozog a gazdaság? Ráadásul emiatt a költségvetés is szigorú kritériumok alapján áll össze.

Kezdjük azzal: a költségvetés nem egyszerűen a hiány keresletnövelő hatását jelenti, hanem összetett kiadási struktúrát. Amelynek célja kisebb-nagyobb összegek megfelelő hasznosulása.

Vagyis a hangsúly a pénz hatékony felhasználásán van?

Igen. És szerintem – megfelelő megközelítéssel – igazítható is a költségvetés egy új gazdaságmodellhez, amely a hosszú távú növekedés garanciája. Ezt alapvetően a technológiai fejlődés határozza meg. Magyarán: ha nem költ eleget az állam a kínálati tényezők fejlesztésére, lassul a növekedés. Ehhez elengedhetetlen feltétel az egészséges, vállalkozó kedvű, megfelelő színvonalon iskolázott munkaerő is. Az egészségügytől és az oktatástól tehát nem szabad támogatást megvonni.

Több gazdasági szakértő is mondja: nincs túl nagy átcsoportosítási lehetőség a jövő évi válságköltségvetésben.

Tény: a költségvetési hiányra vonatkozó számokat be kell tartani. És az is igaz, hogy a feszes költségvetési politikát nemcsak a nemzetközi szervezetek és a maastrichti kritériumok miatt kell hosszú távon tartani, hanem a saját érdekünkben is. De mindez nem jelenti azt, hogy a növekedés szempontjából kulcsfontosságú területektől kell feltétlenül elvonni a pénzeket.

Mindenesetre egy új gazdaságmodellel kapcsolatban a legélénkebb viták talán 2006-ban zajlottak, amikor az államadósság mértéke egyértelművé tette: változtatni kell. Másképp érintette volna a krízis Magyarországot, ha már akkoriban megtörténik a „modellváltás”?

Teljesen más volt akkor a belső és a külső gazdasági környezet. 2006-ban nem a „növekedési modell” fulladt ki. Már korábban lassulásnak indult a potenciális növekedés. Az addigi rossz gazdaságpolitika vezetett a vitákig: rövid távú eszközökkel próbáltunk hoszszú távú növekedést generálni. Például keresletélénkítéssel, amellyel csak rövid távon lehet eredményeket elérni. És bár igaz, hogy a gazdaság 2006-ig relatív magas növekedési számokat produkált, a bővülést a kormányzat mesterségesen tartotta fenn.

Mégis az szerepel az EBRD legfrissebb jelentésében, hogy a kelet-európai gazdasági modellek hiányosságait felerősíti a válság, s emiatt a kilábalás is elhúzódhat.

A fejlődés kulcsa – ahogy már említettem – a kínálati tényezők, a humántőke, a technológia fejlesztése. Az ehhez szükséges források rendelkezésre állnak. Csak ezek az összegek ritkán jutnak el a rendeltetési helyükre.

Hol akadnak el?

Egy részük eltűnik a rendszerből a korrupció révén. De az is jellemző, hogy olyan ágazatok jutnak állami támogatásokhoz, amelyek nem megfelelő minőséget állítanak elő, vagy nincs kereslet a termékeik iránt. Ez pedig nem segíti a hosszú távú növekedést.

Visszatérve a világválsághoz: egyetért azzal, hogy a krízis a liberális gazdaságmodellek végét is jelenti?

Másképp látom. Van ugyanis néhány tényező, amelyet minden körülmények között az államnak kell finanszíroznia – és saját jól felfogott érdekei miatt finanszírozza is őket. Ez vonatkozik mindenféle gazdasági modellre, a liberálisra is. Ezek a tényezők olyan, piaci ellentételezés nélküli hatások, amelyeket az egyik gazdasági szereplő okoz – nem szándékosan – tevékenységével a másiknak.

Lehetne kicsit érthetőbben?

Mondjuk egy hátrányos helyzetű faluban új vállalkozás indul. A vállalkozó kiépíti az üzemhez szükséges infrastruktúrát: csatornarendszert, vezeték nélküli internethálózatot. Az államnak innentől az az érdeke, hogy támogassa a vállalkozót, mert a csatorna- és internethálózat hasznos lesz a falu más vállalkozásai és háztartásai számára is. Ezek az úgynevezett „externáliák” – függetlenül a gazdaságmodelltől – a hosszú távú növekedés alaptényezői, s ugyanúgy dotálják őket az USA-ban, mint a skandináv országokban. Az viszont tény: a korábbi piaci mechanizmusba vetett abszolút hit – ezt nevezi Soros György piaci fundamentalizmusnak – eloszlani látszik. Ezekre a problémákra világított rá az amerikai jelzáloghitel-válság, és ezek ellen lépnek fel a kormányok – akár a hitelfelvétel korlátozásával, akár a banki működés szigorúbb keretek közé szorításával. Ha így nézzük, akkor valóban véget ért a liberalizált piaci modell. De az korántsem biztos, hogy ezek a korlátok tartósak lesznek.

Magyarországon nincs gazdasági növekedés külföldi tőkebevonás nélkül. Ugyanakkor a jobboldal a kis- és közepes vállalkozásokat félti a multiktól.

Magyarország kis, nyitott gazdaság. Tízmillió emberre nem lehet akármilyen ipari beruházást alapozni, mert az optimális méretű üzem ennél jóval nagyobb piacot lát el. Emellett a működőtőke-beruházás nemcsak tőke, hanem technológiai transzfer is: korszerű gyártási ismeretet, marketingmódszereket, menedzsmentet hoz ide. Ezeket a technológiákat akár több tíz éve fejlesztették ki, s azóta is csiszolgatják. Ebbe az értékláncba sajnos valóban nehezen tudnak bekapcsolódni a hazai kis- és közepes vállalkozások.

De ez a multik „hibája” lenne?

Nem feltétlenül. A modell egyik legjelentősebb gondja az, hogy a magyar gazdaság „duális” szerkezetűvé vált. Nagy előrelépés lenne, ha sikerülne egy szerves vállalati szerkezetet létrehozni, a nagyokhoz kapcsolódó, innovációra és saját exportra is képes kkv-szektort megteremteni. És a két rendszert integrálni a gazdaságstratégiába. A jelenlegi gazdasági modell szerkezeti gondja ezen a téren a leglátványosabb. Nincs átgondolt, összekapcsolódó oktatási, innovációs és vállalkozásösztönzési rendszer és üzleti környezet.

Számos tanulmány szerint a magyarok meglehetősen reformellenesek. Márpedig a gazdasági modell választásakor figyelembe kell venni, hogy az nem lehet antagonisztikusan ellentétes a társadalmi elvárásokkal.

Nem gondolom, hogy alapvetően reformellenes a magyar társadalom. Szerintem a reformtudatosság hosszabb idő alatt válik „társadalmi alkattá”. Egyelőre – a társadalmi párbeszéd hiányosságai miatt is – a megszorítások ellen tiltakozik a társadalom. A pénzügyi fegyelem a hosszú távú növekedés szükséges, de nem elégséges feltétele. Csakhogy a mindennapokban nehezen érzékelhetőek a „hosszú távok”. A rendszerváltás óta ráadásul folyton váltogatták egymást a rövid távú megszorító és a túlköltekező ciklusok, amelyek a választásokhoz kapcsolódtak. És az elmúlt évek gazdaságpolitikájára – képletesen szólva – az volt a jellemző: a lejtőn guruló autóban nyomtuk a gázt, az emelkedőn fékeztünk. Ezt a „gazdaságpolitika” által felerősített ciklikusságot tolerálja nehezen a társadalom. És ne feledjük azt sem: húsz év nem olyan hosszú idő a piacgazdaság nevű iskolában. A gazdaság irányítóinak és a társadalomnak is van még mit tanulnia. A bizonyítványt középtávon állítják ki.