A belátások éve

Nemrég jelent meg Vakrepülés című elemzése. Ebben arról is ír, hogy a globális tőke hátat fordít térségünknek, de „cicázik” is velünk: gyengülő árfolyamszintekre tesz fogadásokat, és ellenállás hiányában be is kasszírozza a nyereséget.

Az egész régióban zuhanórepülésre váltottak a valuták. De a forint esetében a problémák mélyebben gyökereznek. Ki emlékszik már arra, hogy 2001. május 3-án – amikor az MNB nagyobb ingadozási sávot jelölt ki – 267 forintnál jegyezték az euró árfolyamát? Majd a jegybank – egészen a közelmúltig – 324 forint/euró szinten vállalta volna a forint védelmét. Szerencsénkre ennyire azért nem gyengült a magyar valuta. Egyébként Járai Zsigmond akkori MNB-elnök erős árfolyam-politikával akarta lenyomni az inflációt. Ennek révén olcsóbbá vált az import, ám a forintkamatok az egekbe szöktek. Ha annak idején a jegybank hagyja magától „lemorzsolódni” a forintot a 300-as szintre – amit indokolt volna a magyar fogyasztói és bérinflációs szint –, az alacsonyabb kamatszintet eredményezett volna, és akkor most az MNB nem drasztikus kamatemelésekkel reagál a pénzpiaci sokkokra.

Most viszont sorra dőlnek be a hitelek a hirtelen megugrott törlesztőrészletek miatt.

Egyes államokban, például Csehországban a nemzeti valuta kamatait az eurókamatszint körül tartották. Így a lakosság koronában adósodott el, hogy ne kockáztasson az ingadozó árfolyamok miatt. Ugyanakkor Lengyelország – szintén a nagy kamatkülönbözet miatt –, hasonlóan hozzánk, súlyos válságba került a devizahiteleivel. Nálunk sajnos sokan meggondolatlanul vettek fel autó- és lakáshiteleket, engedve a csábításnak: így jobban járnak, mint a forinthitellel.

Ezért mennyiben felelősek maguk a bankok?

Az euró 230 és a svájci frank 140 forintos árfolyamánál – főként már 2008 tavaszán – a bankoknak nem lett volna szabad szorgalmazniuk a svájci frankban jegyzett hitelek felvételét, tudván: innen már csak gyengülni fog a forint, és az adós mindenképpen rosszul jár majd. Kétségtelen: az adósok számára 2009 gyötrelmes tanulóév lesz.

A Banki Hitel Károsultjainak Egyesülete szerint nem igaz, hogy az ügyfelek zöme felelőtlenül vette volna fel a devizaalapú hitelét: számoltak az árfolyamkockázattal. Csak azzal nem kalkulálhattak, milyen járulékos költségeket fognak felszámítani a bankok, vagy milyen mértékben emelnek kamatot. A Gazdasági Versenyhivatal is úgy látja: nem lett volna szabad a bankoknak előzetes figyelmeztetés nélkül ilyen mértékben emelni kamataikat.

Nem volt más választás, mert egy szélsőséges piaci helyzet állt elő. Körülbelül ugyanekkora eséllyel eshet egy tégla a fejünkre az utcán. A pénzügyi válság nemcsak leértékelte a forintot. Rendkívüli módon megdrágította a magyar állam és bankok devizafelvételeit is. Ilyen helyzetre semmilyen banki kockázatkezelési modell nem készülhetett fel. Nem tudom, milyen más megoldást választhattak volna a bankok, mint a hitelkondíciók egyoldalú módosítását tíz-, százezer szerződéses partnerükkel. Nem a saját pénzével „játszik” a bank: a tőke 85-90 százaléka a bankbetétesek és a folyószámlások pénze. Csak a fennmaradó összeg a bank saját tőkéje, tehát a kihelyezések minimum nyolc százaléka a banki fedezet az állandó piaci kockázatok ellentételezésére. Ha vészesen megugrik a hitelek törlesztésének kockázata, a bankoknak mind több saját tőkét kell fedezetül mögéjük állítani, hogy a betétesek pénzét ne veszélyeztessék. Nem teheti meg a bank, hogy miközben 4-6 százalékkal fizet többet a svájci frank beszerzéséért, a hiteleket a régi, alacsony kamattal tartsa kint.

A Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete azt kérte a hitelintézetektől: az idén ne fizessenek osztalékot, helyette képezzenek általános tartalékot. Megoldást jelenthet a fokozódó hitelkockázatokra, ha a bankok is osztoznak a bajban, lemondva a nyereségükről?

Ez az elvárás annyira jogos, hogy ehhez nincs is szükség külön javaslatra. A bankoknak jól felfogott érdekük, hogy lehetőleg minél több pénzt koncentráljanak a tőkebázis megerősítésére: ezzel tudnak hitelesek maradni a piacon. Márpedig egy bank számára a hitelesség a legfontosabb. Egy csorba a renomén, s a betétszámlások pánikszerűen kiveszik a pénzüket, a pénzintézet pedig fizetésképtelenné válik. Hogy ez mit jelent, azt valamennyien tapasztalhattuk, amikor tavaly októberben az Európai Unió, de a magyar kormány is korlátlan kezességet vállalt a betétekért – útját állva ezzel a bankpániknak.

A magyarországi bankok nagy része külföldi anyaintézetek fiókja. Szakértők attól tartanak: a nehéz gazdasági helyzetben a bankok hazaviszik a profitot. Jogos a félelem?

Eddig a kelet-európai hálózat kiválóan jövedelmezett az anyacégek számára. Erről a hálózatról egyik pénzintézet sem akar lemondani. Jelenleg azonban sürgős tűzoltásra van szükség. Most készül a pénzügyi felügyelet tavalyi mérlege. A negyedik negyedévben nagyon komoly veszteséget halmoztak fel a magyar bankok – épp a leértékelődések és a felszökő hitelkockázatok miatt. Ezt a veszteséget a profitjukból kellett pótolni, mert fedezet híján elvesztek volna a betétek. Az elmúlt évtizedben az itt termelt profit többnyire itt is maradt, hogy finanszírozza a bankok expanzióját. Most, a válságban viszont mentik, ami menthető: a stabilitást biztosító elégséges tőkefedezetet már a szigorú felügyeleti ellenőrzés miatt sem mulaszthatják el. Főként nem a bizonytalan gazdasági helyzetben.

Az Európai Bizottság azt javasolta az Európai Uniónak: a pénzügyi veszteségek további közös kezelésére jelentős állami részesedésű bankokat hozzanak létre, amelyek felvásárolják az értéktelenné vált banki eszközöket, vagy garanciát vállalnak ezekre. Az EB szerint enélkül nem áll helyre a bizalom, így a hitelezés sem, ami elnyújthatja a pénzügyi válságot. Ha megvalósul ez a koncepció, Magyarország esetében is segítséget jelenthet?

A mostani helyzetet a szívinfarktushoz hasonlítanám: egyes bankoknál rögök keletkeztek a pénzügyi rendszerben. Az állami segítség „vérhígítóként” működik: oldja a rögöket, hogy merjen újraindulni a pénzfolyamat a világban. Ugyanakkor a bankok államosítása nem feltétlenül jó ötlet: teret enged annak, hogy az állami kapcsolatok helyet kapjanak a hitelek kihelyezésénél. Az én „Murphy-törvényem” úgy szól: ha egy hitelt el lehet bukni, azt el is bukják. Ha csak egy hajszálnyi esélyt adnak is az adósnak, hogy kibújjon a fizetés alól, akkor az adós élni fog ezzel a lehetőséggel. Másrészt: ha bármely nagyvállalat azt érzi, hogy az állam mögötte áll, akkor mossa kezeit, amikor törlesztésről van szó. Én úgy látom: 2009 inkább a belátások, mint a kilátások éve lesz – a bankok és az adósok számára is. A globális pénz- és tőkepiacok az év végéig még biztosan hisztérikusan reagálnak a folytonosan romló statisztikai adatokra, ám előbb-utóbb helyreáll a nemzetközi bankpiac is. Óriási léket kaptak ugyan a világgazdaság hajói, de elsüllyedni azért nem fognak.