World Press Photo 10
Na, idén se lehettünk túlságosan vidámak. A világ nem lett sokkal lakhatóbb, ahogy ebből az évente megismétlődő kiállítássorozatból látható. A fotós persze nem tehet erről, a sajtófotós különösen nem, neki az a dolga, hogy ott legyen az események középpontjában, és elmesélje, fényképészeti eszközökkel, amit látott. Az más kérdés, hogy persze az objektív sem objektív – és hogy a dráma mindig jobban érdekli az embereket, mint a líra: boldognak lenni, az nem esemény. És az is más kérdés – de ennyi év után már jól dokumentálható –, hogy a frontvonalakon kívül készült képeknél (van egy szekérderék kategória, amelyben mind-mind lehet valami díjat nyerni) mindig kirajzolódik valami divatirányzat is: amiről a versenyzők azt hiszik, tetszik majd a zsűrinek – végtére is ez egy verseny. És itt persze több az extremitás, mint a világban egyébként. De ez csak a méreteket változtatja meg, az irányokat nem.
Egy szó, mint száz, idén se ment a világ elébb, volt sok vér és erőszak (bár mintha-mintha nem annyi, mint korábban), volt halál, betegség és szomorúság, volt sok furcsaság és (kevés) humor is. Magam hálás voltam minden olyan fotóért, amelyben az irónia helyet kapott: egy nyolcvanéves, ősz szakállú toronyugró fényképe maradt meg emlékezetemben, meg a vágóhíd ajtajában álló barikáké, akik csodálkozva-ijedten nézik már feldolgozott sorstársaikban jövőjüket. Öröm volt látni a magyar versenyző, dr. Szentpéteri L. József (a tavalyi magyar szemléről már ismert) jégmadarát, amely a természetfotózási kategóriában első díjat nyert. Most elégedjünk meg ennyivel, és hagyjuk szó nélkül, hogy a Millenáris szerintünk alkalmatlan e kiállítás megrendezésére: szontyolodni úgyis van ok elég.
