Vízivárosi ősz

Kedves, őszies kamarakiállítás a Vízivárosi Galériában: Juhász Dóra festményei és Dorogi János szobrai. A két világ látszólag semmilyen kapcsolatban nincs egymással (Dorogi János hagyományos, figurális szobrokat alkot, egy gipszmedve és két vadkan látható a tárlaton, az egyik bronz és nagy, a másik viasz és kicsi), Juhász Dóra elvont, számos asszociációra csábító képein visszatérő, ovaliter formák (amelyek leginkább egy babszemre hasonlítanak első látásra, de a tojástól az anyaméhen át megannyi toposzra gondolhatunk, ha akarunk) követik egymást rigorózus rendben, változó színű háttér előtt (arany, szürke, kék, mohalila meg ilyenek – összesen tizenegy festmény, erős ritmust adva az egésznek).

Az külön élmény, milyen felszabadítóan hat az efféle piktúra az esztétákra. Egész világmagyarázatok tudnak születni Juhász Dóra képei láttán. Várkonyi György például olyasmiket ír a kiállítás „katalógusában”, hogy „ha a szemlélő túllép a puszta nézésen, és gondolkodni kezd róluk, előbb-utóbb beleütközik az ornamentika fogalmába, ami viszont kényszerpályára állítja az interpetációt”. Na, ezt tanúsíthatom. Azzal viszont maradéktalanul egyetértek, hogy a képek leginkább keleti szőnyegekre emlékeztetik a látogatót.

Ám bármennyire két világ ez, két szemlélet és két megközelítés, a látogatónak egy idő után az lesz az érzése, hogy a két univerzumnak mégiscsak köze van egymáshoz. S nemcsak életrajzi értelemben (Jánosé I., II.), hanem mélyebben. Valami különös szelídség, valami graciőz életszeretet lengi át ezeket a bájosan bumfordi állatokat meg ezeket a – hm – szőnyegeket is. Ettől van talán, hogy a látogatónak is jobb kedve lesz láttukra.