Világsiker Japánból

Bizony, van a szerzőben, Murakamiban valami csodabogárszerű. Hajnalban kel, négy órát ír, aztán fut tíz kilométert. Úgy működik, mint egy gépezet. Ehhez képest hősei inkább szenvedik, mint élvezik az életet, gyakran imbolyognak a tudatosság határán, ahol külső életük és belső világuk kalandjai összefolynak.

Az író volt vendégprofesszor Princetonban, maratoni futó Athénban, és dzsesszklubtulajdonos Tokióban. Az idén megkapta a Jeruzsálem-díjat, előtte a Franz Kafka-díjat, volt, hogy úgy érezte, az lenne jó, ha emigráns író lehetne, aztán rájött, hogy menthetetlenül japán.

És globális. Erős kapcsolatokat ápol az európai és az amerikai kultúrával: zenével, irodalommal, képzőművészettel. Hasonlóképp a történelemmel és a divatokkal. Ez tán a titka. A széles körű befogadás képessége, az érzékenység és a reflektálni tudás.

Műveit negyven nyelvre fordították le, a könyvből, amelyről írok, egy év alatt három és fél millió példányt adtak el a távol-keleti szigetországban. Egyesek már Nobel-díjasnak látják, mások viszont egyszerű irodalmi iparművésznek, divatírónak.

A Norvég erdő című regényéből a ’68-as diáklázadások japán visszhangját is kihallhatjuk. Nem a barikádokat, nem Marcuse dicsőítését, nem Rudi Dutschke anarchizmusát, hanem a szabadságnak egy olyasfajta igényét és keresését, amely nem állt messze a Latin negyed egyetemistáinak felfogásától. A választásoknak és az érzelmeknek az ütközése fogja össze a négy fiatal sorsát, akik épp azzal kínlódnak, miképp is kell önállónak, és mégis kapcsolatokban élő felnőttnek lenni. Megismétlem: élő felnőttnek lenni. Van, akinek sikerül, van, akinek nem.

A történet odakínálja magát, az eszközök többnyire finomak, a regény anélkül japán, hogy keresetten hiteleskedő vagy egzotikus lenne.

(Murakami Haruki: Norvég erdő. Fordította Nagy Mónika. Geopen Könyvkiadó.)