Világ körüli utazás Berlinben

Február 12., péntek

Kora este 7, a bulowstrassei megállónál. A török virslisnél falom a magamét. A szomszéd asztalnál két lepukkadt huszonéves lány, kinézésre környékbeli törökök lehetnek.

Aztán hallom, magyarul beszélgetnek. Harminc-negyven eurókról, mint „rendes pénzekről”. Már-már megszólítanám őket, de aztán inkább figyelek. Két „szexuális munkás” cserél tapasztalatot. Hogyan közösülnek az arabok? Kik a jobbak, a németek vagy a törökök? Mennyire naiv volt egy lány, mert elhitte, hogy valaki beleszeretett!

Majdnem lekésem a következő vetítést. De bár maradtam volna! A lányok ugyanis őszintébbek voltak.

Délelőtt is beleszaladtam egy hazug román filmbe, álságos az esti cseh produkció is a ’89 előtti világról, disszidensekről, rendőrökről.

Tényleg szörnyű volt ’68 után a Husák-féle „normalizáció”. Tehetségtelen, bornírt és kegyetlen. De a belügyesek ’74-ben nem kínoztak úgy, hogy az általuk emigrációba szorított ma is mutogathassa a kihallgatók égő cigarettáinak nyomait. És mit kezd a néző a filmbeli disszidens (korábban maga is jelentett) azon kijelentésével, hogy mégis győztek a kommunisták?
Élvezik remek nyugdíjukat, miközben az egykori disszidensek tépik egymást: ki kit jelentett fel egykor.

A román film még cifrább volt. Alapértelmezésében: miután ’44-ben a szovjet hadsereg elfoglalja az országot, a hegyekben folytatódik az ellenállás fegyverrel, évekig. Fent, a havason még ’52-ben is tudják, mi történik szeretteikkel otthon. És a fiúk hatévi hegyi, erdei élet után is szépen borotváltak, míg üldözőik borostásak. A régió történelmében járatlan nézőt eligazítják: a jók a beretváltak, a rosszak az ápolatlanok. Félidőben otthagyom a vetítést.

Két nappal később befut a szervezőkhöz a bukaresti Holocaust Központ és Elie Wiesel levele: a filmbeli főhős szélsőjobboldali legionárius, Ion Gavrilã Ogoranu, a negyvenes évek egyik ismert román antiszemitája. A rendező védekezik: „Ez csak egy játékfilm.” De hallom: a film végén, a történet alapvonalát hitelesítendő, mutogatta Ogoranu fényképeit.

Február 16., kedd

Egy japán film, amely otthon pacifistának tűnhet. Berlinben inkább a politika és szexus furcsa keveredéséről szól.

A második kínai–japán háborúból 1940-ben hazahoznak egy katonát: mindkét keze-lába tőből csonkolva. Megsüketült, beszélni sem tud, arcán égési sebek. Egy darab hús. Felesége, akinek „leszállították” a faluba, először megölné, majd végezne magával is. De az országnak hősökre van szüksége. A veteránt kinevezik „hadiistennek”, állami minikultuszt rendelnek hozzá.

Sztorinak talán nem lenne elég ennyi, ám a húsdarabnak nemi vágyai vannak. Követelőzik. A feleség rémült, undorodik, de hát egy „hadiisten” kéréseit hogyan tagadhatná meg? Egy órán át nézhetjük, miként küzd ezzel a helyzettel az asszony.

A férj a fronton kínai nőket erőszakolt meg, gyilkolta őket. A rendező szerint a japán katonák erőszaktételének bemutatása igazi tett hazájában. A nyomorék nemi vágya csak ráadás...

Február 19., péntek

Az irániak évek óta halomra nyerik a nemzetközi filmdíjakat. Össze is áll egy rendezői kerekasztal, tárgya az iráni film és politika.

Kiderül, az egyik sztár nem kapott útlevelet. Múltkor a montreali fesztivál zsűrijében mondott valamit a hazai viszonyokról. Emigráns iráni értelmiségiek kiáltványt próbálnak aláíratni: felháborító, hogy itt csak mozizunk, míg otthon a rendszer egyre brutálisabb. Erre azok az irániak, akiket mégis kiengedtek az országból, és haza szándékoznak térni, elhatárolódnak. Igen, mondják, a helyzet odahaza összetett. Könnyű Berlinből csapkodni! A meg nem alkuvót játszani. De milyen nehéz ezt otthon megélni! Ők hazamennek, majd szeretnének megint visszatérni Berlinbe, Velencébe, Cannes-ba. (Úristen, ez a világ lenne olyan egzotikus? Menynyit hallottam ezt kelet-európaiaktól a hetvenes–nyolcvanas években.)

Február 20., szombat

Az új fundamentalizmusok ma sok filmest izgatnak. Az átfogó, eltérő életmódokat, gyakorlatokat összecementező hit megrendülésével, majd újrafelfedezésével a legkülönfélébb (kis)világokban kell ismét együtt élni.

Négy pillanatfelvétel.

Shahada – a hit vagy megtérés. Berlini muszlim hitoktató szabados nagylánya átbulizott éjszakák és egy abortusz után megtér. Elszántsága még a papát is megijeszti. A lány a mecsetben próbál más, odajáró, de mérsékeltebb nőket is megtéríteni. Ugyan már – magyarázza neki valaki –, Allahnak annyi dolga van a mi férfiainkkal, hogy ránk már nem is jut ideje. Élhetünk tovább, ahogy megszoktuk.

Egy dokumentumfilm: Abu Jandal és Szalim Hamdan Oszama bin Laden testőre volt. Szalim Hamdant, a nagy terrorista sofőrjét 2001-ben elkapták Afganisztánban. Lehúzott hét évet Guantánamón, de semmit nem tudtak rábizonyítani. Végül elengedték. Szótlan ember.

A másik megúszta, hazakeveredett. Életvidám, nagyszájú alak, jelenleg taxisofőr a jemeni fővárosban. Aki ennyire élni akar, az irtózik a fundiktól. És Abu Jandal már évekkel ezelőtt sok mindent elmesélt az amerikaiaknak. Amit ők a 9/11 kulcsszereplőiről tudnak, azt bizonyos értelemben tőle hallották. (Én csak azon csodálkozom, hogy még életben van. Az amerikaiak ilyen jól védik embereiket Jemenben is? Vagy a Hálózat fecsegőkkel nem foglalkozik, s a bosszú mind ez idáig elmaradt?)

A fényképész és a blogger. Két lázadó jeruzsálemi ortodox lány. Nehezen, de kiszakadnak abból a világból, amelybe beleszülettek. Valahogy nem tudnak átigazolni a modern Izraelbe sem. Ott maradtak az ortodoxia szélén. Férfiaikat nem tanították meg arra, hogy a nőre másként tekintsenek, mint biorobotra.

A két nőt sem értik. Ha nem hozzánk tartoznak, akkor nem is léteznek.

De ha hozzánk, akkor miről is beszélnek?

Végül egy igazi játékfilm Boszniából. Luna és Amar a modernitás megjelenítői egy még kevésbé modern országban. Luna stewardess, Amar a reptéri irányítótoronyban dolgozik, amíg el nem kezd komolyan inni. Akkor kirakják. Munkanélküli lesz, nem találja helyét. Összeakad katonatársával, aki egy vahabita (külföldi támogatással működtetett iszlám) közösséghez csatlakozott. Felkarolják a munkanélküli műszakit (a gyerekek komputeroktatója lesz), és kezdi egyre jobban érezni magát közöttük. Párjának is magyarázza, milyen az új belső béke, amelyre rálelt. Az ivást abbahagyja. Luna szabadnapjain ismerkedik a vahabita nők világával, életmódjukkal. Világos lesz számára, hogy a csador alatt azért ezek a nők is „gondolkodnak” a testükről, vannak köztük diplomások is, egyikük imád autót, motorcsónakot vezetni. De a lány megrémül attól a befelé fordulástól, tudatos önkorlátozástól, ahogyan a feketébe függönyözött nők kezelik önmagukat.

Amar úgy érzi, a boszniai háborúban a muszlimok lemészárlása Isten bosszúja volt azért, mert a bosnyákok elfordultak tőle. És ezt most jóvá kell/lehet tenni ezzel a vallási visszafordulattal. Amúgy sem lehet mit kezdeni a háború emlékével. Hiszen az ő szüleit és Lunáét is akkor gyilkolták meg.

Erről egyszerűen nem is lehet, nem is tudnak beszélni. A lány végül egyedül marad, nem tud együtt élni az új vahabitával.

Ezen a berlini „világ körüli utazáson” leginkább muszlimokat, nácikat, náciüldözőket, kelet-ázsiai nagyvárosi hétköznapokat és igen különféle melegeket lehetett látni. A „többiek” mintha ritkábban bukkantak volna fel az idei Berlinálén. Divat, korhangulat, a válogatók előítéletei?

Nem tudom.