Vidnyánszky Attila: Beszéljünk nyíltan!

- Szakmai körökben elismerően szólnak arról, hogy Kossuth-díjas lett. De vannak felhangok is: kitüntetésével a hatalom egyben „politikai belépőt” nyújtott ahhoz, hogy a Nemzeti Színház direktori pozíciójába kerüljön.

– Én abban hiszek, hogy a teljesítményemet ismerték el. Korábban Beregszászon, most Debrecenben sikerült olyan társulatot létrehozni, illetve olyan repertoárt kialakítani, amelyet nemcsak a helyi publikum értékel, hanem a nemzetközi színházi világ is – Párizstól Moszkváig. A Kossuth-díj pedig még komolyabb, művészileg még letisztultabb munkára kötelez. Ami nagyobb felelősség, és alkotói tehernek sem kevés. Persze az itteni agyonpolitizált közéletben a kitüntetéseket mindig „felhangok” kísérik, ám ezek kevésbé érdekelnek.

- Megértem. De tény: hónapok óta hallani, hogy hamarosan ön válthatja Alföldi Róbertet a Nemzeti élén.

– Beszéljünk nyíltan! Valóban: a kulturális államtitkártól a miniszterig kérdezték már tőlem, érdekelne-e a Nemzeti.

- Mit mondott nekik?

– Az „érdekelne-e” felvetést nem tekintem konkrétumnak. Ráadásul a Nemzeti Színház körüli játszma számomra nem tiszta. És ügyetlen is.

- Szőcs Géza kulturális államtitkár pár hete fejtette ki lapunkban: Alföldit művészként elismeri, mint alkotót védené is, csakhogy a Nemzeti igazgatóváltásában ő már nem illetékes, az ugyanis tőle független nagypolitikai kérdéssé vált. Kétségtelen: ez – enyhén szólva is – „tisztátalan” és „ügyetlen”.

– Úgy gondolom: egy kultúrpolitikai vezetésnek illik pontosan fogalmaznia a szándékáról. Azt is jeleznie kellene, ha nem kíván változtatni. Senkinek sem jó a lebegtetés. Hasonló döntésképtelenség jellemző a színházi törvénnyel kapcsolatos problémák esetében is. Debreceni direktorként pedig a törvény hiányosságai most jobban foglalkoztatnak, mint a Nemzeti körüli szurkapiszka.

- Kérdezni fogom a törvényről is. Ám az sem kerülhető meg: a Heti Válasznak adott interjújában ön is bírálta a Nemzetit, mondván, „az intézmény nem tölti be azt a szerepet, amelyre hivatott”. Azt tudja, hogy Alföldi vezetésével nőtt a teátrum nézőszáma?

– Nem sok produkciójukat láttam. Ugyanakkor az ott rendezők munkásságát elég jól ismerem. Viszont nem a színház gyakorlati működésével van gondom. Inkább a spirituális értelemben vett üzeneteit látom problémásnak. Ez a szellemiség már akkor világossá vált, amikor a Jég című darabot választották emblematikus nyitóelőadásuknak.

- Aki nem látta volna: a Vlagyimir Szorokin nemzetközileg is sikeres orosz író művéből készült előadás – nagyon leegyszerűsítve – naturálisan mutat meg tragikusan dekadens élethelyzeteket. Telt házak előtt. Mi a baja az előadással?

– Teljesen másfajta színházi szellemiséget képvisel. Mert egy nemzeti színháznak a karakteres nemzeti értékekre kellene fókuszálnia, nem pedig az arctalan vagy marginális, hamis ideológiákra.

- De miért ne lehetne úgy nézni az említett előadást, hogy épp a „hamis ideológiák” okait kutatja? Ami nyilván alkotói szabadság, ízlés kérdése is.

– Sosem gondolkodtam úgy, hogy az én ízlésem lenne az egyedül lehetséges értékválasztás. Ám egy értékvesztett társadalomnak, egy válságban lévő nemzetnek komoly szüksége van a teremtés irányába mutató tájékozódási pontokra. Az építő jellegű pozitív üzenetekre. Nem a destruktív „világképek” folyamatos reprodukciójára. Magyarán: szellemi-művészi értelemben az építkezésnek kellene dominálnia a Nemzetiben.

- Ha meg nem sértem: mintha egy küldetéses népnevelő szavait hallanám. Persze ez akár megkapó is lehet az ideológiailag végletesen elkötelezett nézőknek. De olyan színházteremtőknek bizonyára felszaladna ettől a szemöldökük, mint Peter Brook, Ariane Mnouchkine vagy Eimuntas Nekrošius.

– Az értékek torzulásának a jele, ha sértésnek gondoljuk, hogy valakinek küldetése van, s feladatának a népnevelést, a népművelést tartja. Egyébként ha ezt kritikának szánta is, valójában engem igazol, hogy éppen ezeket a rendezőket említette. Például Brooktól nemrég láttam Párizsban egy hittel teli, nosztalgikus Varázsfuvolát. Mnouchkine-nal pedig egy elmélyült, komoly beszélgetést folytattunk, miután megnéztem a gyönyörű, pátoszszal teli, új előadását. Szeretném elérni, hogy Magyarországra is meghívják a produkcióját. Nekrošiusnak különösen sokat köszönhetek, diákként ott ülhettem a próbáin. Rendezéseinek szomorúságát, „sikolyközeli” hangulatát a végén mindig átlengi valami nagyon emberi feloldás.

- Abban talán kiegyezhetünk: ezek az alkotók is a világ tébolyára fókuszálnak.

– Persze. Ám lényegi a különbség abban, hogy az alkotó a tébolyban elmerül, netán kultiválja azt, vagy pedig keresi a kiutat abból. Az ő előadásaik végén sosem azt érzem, hogy az ember valami ördögi indíttatású, reménytelenül nyomorult lény lenne. Hanem a megtisztulásra, a teremtésre képes ember. Félreértés ne essék: a művészeteknek – természetesen – reflektálniuk kell a jelenre is. Pusztán azt kérdőjelezem meg: a Nemzeti Színháznak miért kell a végletesen szélsőséges, destruktív élethelyzeteket valamiféle közösségileg elfogadott „ethoszként” ábrázolnia.

- Rátérve a színházi törvényre: többször mondta, hogy annak a műhelynek kellene nagyobb támogatást kapnia, amely már bizonyított.

– Még pontosabban: sajnálatos módon a törvény hazugságokra ösztönzi a színházi szakma jelentős részét.

- Miként is?

– Az állami finanszírozás az önkormányzati támogatás függvénye. Ezért a fenntartó önkormányzatok színházi támogatás címszó alá vesznek – kényszerűen – olyan tételeket is, amelyek nem kapcsolódnak a színház tevékenységéhez, viszont így az állami hozzájárulást „felsrófolhatják”.
A törvény más paragrafusai is hazugságra buzdítanak: nem a művészi értéket veszik alapul, hanem – például – a nézőszámot. Ésszerűbb lenne értékek mentén biztosítani a támogatást, különben a „rendszer” összeomlik.

- Szakmai harcát megvívhatná az Előadó-művészeti Tanácsban is, amely a törvény afféle koordináló testülete, s amelynek ön is tagja.

– Kiszálltam a grémiumból.

- Miért?

– Semmire nem jutottam a szakmai érvekkel. Eleinte Zsámbéki Gábornak is az volt a véleménye, hogy a színházi törvénnyel nem sikerült a minőségi szempontoknak érvényt szerezni. Később, valamilyen oknál fogva, mégis támogatta az elfogadását.

- Pedig – feltételezném – a jelenlegi politikai kurzusnak fontos az ön véleménye, a szakmai érveit is támogatnák.

– A színházi törvény egyik „szellemi atyja” Megyeri László. Én két évet „birkóztam” vele a törvény koncepciója kapcsán – hiába. Őt a korábbi politikai kurzus kérte föl erre a munkára, amelynek végeredménye ez a torz törvény, amely egyetlen lényegi szakmai kérdésre sem adott igazi megoldást. Ehhez képest valamiért most is Megyeri László a főváros első számú színházi tanácsadója. Őrá hallgatnak. Pedig nem szabadna. De hogy konkrétumról is beszéljek: a jelenlegi törvény – például – nem védi a társulati struktúrát. Próbáltam ugyan ezt elérni, nem sikerült. Keserű elégtétel, hogy Csizmadia Tibor, a Színházi Társaság vezetője pár hete azzal hívott föl: a József Attila Színház kapcsán megkövethetne, amiért nem hallgatott az érveimre. Hiszen a politika most azt csinál a színházzal, amit akar. Annyi biztos: ami volt, azt ki kell billenteni az eddigi helyzetéből.
S ennek kapcsán sem érdekel, ki milyen „oldalhoz” tartozik.

- Ebből a szempontból viszont engem különösen érdekelne egyik nyilatkozatának kifejtése: a honi színházi életet „maffiaszerű képletek” jellemzik.

– Egyfajta hierarchikus kapcsolatrendszerre és gondolkodásra utaltam: a szakmai iskolák és döntéshozó testületek szinte kizárólagos birtokosai ugyanabból a körből kerülnek ki, s ezt a rendszert szolgálja ki gyakorlatilag az egész magyar színházi kritika. A hozzájuk való viszony alapján ők döntik el, kik tagozódhatnak be alájuk, és nekik mi csurranjon-cseppenjen. Díjak, pénz, külföldi kapcsolatok. Én kilógtam ebből a rendszerből, a magam határozott, sokszor vakmerő módján mentem előre. Azok közé sem voltam hajlandó beállni, akik – a legtöbb fővárosi és vidéki színháznál – elhitették, hogy nem lehet komolyabban szólni a publikumhoz. Ellenpélda rá a mi színházunk: a debreceni teátrum valójában – a közönséggel komoly szellemi dialógust folytatva, a világ „tébolyából” kiutat keresve – nemzeti színházként működik. A mi nézőszámunk is jelentősen növekszik, éves szinten százezer fölött jár. Közönségünk operát is nézhet, miközben a kísérletezésnek is helyet adunk. A produkciók mélyek, és pozitív az üzenetük. Büszke vagyok arra, hogy munkálkodásunk eredményeként másféle gondolatok is teret nyerhetnek.

- Munkálkodásának intézményesült szervezete a jobboldali kötődésű színházvezetőkből álló Magyar Teátrumi Társaság. Önt választották elnökké. Azok, akiket minden esetben fideszes önkormányzat nevezett ki – a szakmai grémiumok javaslata ellenében. Komolyan hiszi, hogy a fideszes hátszéllel pozícióba került direktorok megreformálják a színházi világot? Például: Blaskó Balázs képes lesz olyan erős színházat csinálni Egerben, mint elődje, Csizmadia Tibor? Vagy Balázs Péter Szolnokon?

– Miért ne kaphatnának ők is lehetőséget a bizonyításra? Hozzáteszem: a saját színházammal való törődés annyira leköt, hogy kevés időm marad más teátrumokba járni. De állítom: akik most – mondjuk – a szolnoki produkciókat csípőből elutasítják, azok sem látták mindet, inkább előítéletekkel közelítenek hozzájuk. Egyébként szerintem ezt az egész ügyet erősen túldimenzionálta a média. Míg az előző kurzus politikai kinevezettjei kapcsán – jellemző módon – mindezt nem tekintette problémának. Én pedig hajlamos vagyok inkább azt védeni, akit támadnak.

- Szerintem szakmailag azért sokkal komplexebb a probléma. Másfelől: ilyen alapon Alföldi Róbertet is védhetné. Szót emelhetett volna mellette, amikor a Jobbik alpárian gyalázta őt.

– Határon túli magyarként engem is érzékenyen érintett, hogy a Nemzetiben akarták megrendezni Románia nemzeti ünnepét. Ami egyáltalán nem jelenti azt, hogy elfogadnám a Jobbik nézeteit, vagy a Jobbik azonosulna az én ízlésemmel. Lúdas Matyi-előadásom miatt a Jobbik debreceni képviselője elég durván belémkötött. De a különféle villongások kapcsán azt tartom a legfontosabbnak: tanuljunk meg odafigyelni egymás érzékenységére. Az általam vezetett intézményben senkit nem érhet hátrányos megkülönböztetés a világnézete miatt. És sosem volt „műfajom” a direkt politizálás.

- Az eszmei önmeghatározás direkt politizálás lenne?

– Amikor 1999-ben Beregszászról átjöttem Magyarországra, nemzeti liberálisnak neveztem magam. Aztán megtapasztaltam: akik itt liberálisnak mondják magukat, azok között nagyon sokan vannak, akik mindent gyűlölnek, ami eltér az ízlésüktől, filozófiai felfogásuktól. Vagy éppenséggel nem tartozik az érdekeltségi körükbe.

- Igaz ez a magát nemzeti oldalnak tekintő Fidesz számos képviselőjére is.

– Ezt nem vitatom. És ilyen viszonyok között valóban nehéz az önmeghatározás.

- Mégis: jó szívvel állna Alföldi helyére, ha idő előtt menesztenék őt?

– Annyit mondhatok: ennyi cirkusz után jobb lenne megvárni, amíg lejár a mandátuma 2013-ban. De ha a politikai vezetés másként dönt, az megint új helyzet. Akkor pedig nagyon komolyan el kellene gondolkodnom az egészről.

- Főként politikamentes alkotói hitelességének megtartásáról.

– Látja, ebben tényleg egyetértünk. Hiszen amióta erre a pályára léptem, ez az egyik vezérelvem. S eddigi munkásságommal – úgy gondolom – egyértelműen bizonyítottam alkotói függetlenségemet és szellemi szuverenitásomat.