Verebes: A királynőt nem ismerik el

– „Önértékelésemet a magyar sajtó és a közvélekedés egy része hibásnak ér-tékeli és leárazza” – nyilatkozta nemrég, amikor arról kérdezték, van-e olyan műfaj, amelyben még nem dolgozott.

– Mert sokaknak nem tetszett, hogy könyvet írtam.

– Most újabb könyvet írt, Maya címmel, amely eredetileg interjúkötetnek készült Hernádi Judit színművészről.

Sokakkal készítettem interjút, de néhány nyilatkozó utólag olyan javításokat kért, amelyeket a hitelesség érdekében nem állt módomban végrehajtani. Mérlegeltem a harmincvalahány beszélgetést, és úgy döntöttem, inkább megírom fikciónak. Beleírtam mindent, ami az interjúkban volt, de bizonyos helyzeteket általánosítottam, s más helyzeteket is belekomponáltam. Mindent a valóságból merítettem. Számomra Hernádi konfliktusainak megfogalmazása volt a legfontosabb.

– De miért? Hasonlítottak személyes konfliktusaik?

– Ezek pontosan az én konfliktusaim voltak. A többségtől eltérő ember konfliktusai.

– Ez ijesztően hangzik, hiszen Hernádi Judit a legnépszerűbb magyar színművészek egyike.

– Pályája, sorsa mégis arról szól, hogy nem kapta, nem kapja meg mindazt, ami segítené méltó helyzetét. Az elmúlt huszonöt évben, életének legfontosabb állomásain kapcsolódott össze a munkánk. Feltűnésében részt vállalhattam, mint egy sikeresnek mondható szám szövegírója.

– Mit ért azon, hogy „a többségtől eltérő ember konfliktusai”?

– Sokat dolgoztunk együtt színházban, televízióban, legutóbbi Mikroszkópbeli estjén is reprezentáltam magam. Kevés nagy színészt ismerek ebben a korosztályban. Ilyen kulturált, érdekes, ellentmondásos, egyenes, őszinte és tántoríthatatlan színészt egyet sem ismerek. És őt ma nehezen viseli el a közeg…

– Közeg?

– A királynőt nem ismerik el.

– Pedig a közönség rajong érte.

– Egy művész megbecsüléséhez ennél több kell. A húszas harmincas években a nagy művész általános tiszteletet élvezett. A színház döntéshozói is tisztelték. Tudták, hogy kivel van dolguk, tudták, hogy ki az, aki fontos. Ez a tisztelet később az Aczél György nevéhez kötődő kultúrpolitikában is megmaradt. Tudták, ki az a Déry Tibor, Somogyváry Rudolf, Darvas Iván, Mensáros László. A kilencvenes évek óta ez megszűnt. Ma mindenkiből lehet senkit csinálni, bárkit éhhalálra lehet ítélni. És bármi talmi értéket fel lehet emelni, sőt hivatalossá tenni.

– Előző könyvének, a fél évvel ezelőtt megjelent Ornélnak is mintha ez lett volna a központi gondolata. Utólag hogyan látja, mennyire volt sikeres a mű?

– Eddig tizennégyezer példányban kelt el, tehát sikeresnek mondható. Bár tudom, hogy ennél sokkal jobb könyvek sokkal kisebb példányszámban kelnek el.

– De hogyan ítélték meg?

– Hogyan ítélnek meg ma bármit is? Sokan gratuláltak, és sokan névtelenül gyalázkodtak, főleg az interneten. De nem tulajdonítottam ennek túl nagy jelentőséget.

– A könyvben néhány televíziós bürokrata és pár televíziós személyiség viszonylag könnyen azonosítható.

– Nagyon sokan próbáltak beazonosítani különféle alakokat. Volt olyan figura, akire öt-hat nevet is mondtak. Pedig talán az egyetlen szereplő, aki mindenki számára felismerhető, az éppen én vagyok.

– Számomra viszont éppen Ön az, aki talán leginkább rejtőzködik a műben, a különös, narratív stílusával.

– Az ember hatvanéves korában vajmi keveset foglalkozik azzal, ki mit gondol róla és a stílusáról. Az ember teszi a dolgát. Egyáltalán nem gondolok arra, hogy amit írok, ahhoz majd mit szól az irodalomkritikus.

– És az olvasó?

– Írás közben nem szabad az olvasóra gondolni. Írás közben és bármilyen munka közben csak a híres mondás vezérel: „Bitang az a művész, aki jobbat alkot, mint amit tud!” Ha pedig szakmai problémákkal kell szembenézni, sokat segít számomra Kornis Mihály író barátom. Megmutatom neki, amit éppen írok, ő pedig mindig nagyon konkrét tanácsokkal lát el. Ami muníció összegyűlt bennem, azt próbálom a legjobban felhasználni. Aztán az olvasó vagy elfogadja, vagy nem. Az írásban a színészettel vagy a televíziós műsorvezetéssel szemben talán a legfontosabb előny, hogy amíg az ember nem tartja jónak, amit leírt, addig nem adja ki a kezéből.

– Előző és új könyve is azt jelzi, hogy Ön pályamódosításra készül. Könyvek írása mellett tette le a voksát.

– Két íráson is dolgozom most. Az egyikkel elakadtam, azért fogtam most bele a másikba. Egy mai történetet írok, amelyben egy magam korabeli artista ügynök elhatározza, hogy az egyik legjobb barátjából, aki szintén az ötvenes évei vége felé jár, kötéltáncost csinál. A szándék előbb sikerrel, majd bukással jár. A könyv arról szólna, hogy amit már tudunk, azt miért nem tehetjük meg. A másik egy közel negyvenéves forgatókönyvem alapján készül. Ez egy család harmincórás története, s arról szól, hogy lappangva már a nyolcvanas években is jelen voltak azok az erők, mérgek, egymásnak feszülések, amelyeknek ma a levét isszuk.

– Mostantól tehát szombatonként Nap-Kelte, hét közben pedig írás?

– Ameddig a Nap-TV van, addig természetesen lojális vagyok és teszem a dolgomat, mert Gyárfás Tamás számít rám. Amúgy erre az életformára készülök már negyvenéves korom óta.