Vér és nap az arénában

A Havanna környéki trópuskertben örök nyár honol. A Pilart végleg kikötötték az ólomszínű pálmafák közé: az Antillák vízárja helyett már csak napfényben fürödhet, akár az egész Virrasztó Tanya. A függönyréseken át pontfények vetődnek mozgalmas életét kísérő tárgyaira. Itt vannak Hemingway kiadatlan írásai, a jegyzettömbök, a toll- és ceruzarengeteg, a 46-os vadászcipők, a Bowie-kések, a fegyverei, rendjelei, irodalmi elismerései és egy nyolcezer kötetes könyvtár – mindezt Mary, a negyedik feleség Kubának adományozta egy múzeum céljára.

Hemingway sokat írt a háborúkról, amelyekben részt vett. Az elsőben önkéntesként, megsebesült, de lábadozva már a görög–török harcokról tudósít. Aztán Kínából.

A spanyol polgárháborúba nemcsak jegyzetfüzettel érkezik: mentőautókat visz a köztársaságiaknak. Az akkor megjelenő Kilimandzsáró havából kikandikálva azt figyeli: hősei szükségszerű halála szolgál-e valamit az igazságon túl is? Úgy találja, az elkerülhetetlennel is szembe kell szegezni a bátorságot. Ám a kitárt mellű Milicista elsiratása közben megírja Az ötödik hadoszlopot is, ami ettől válik közfogalommá, mint a lopakodó, álnok behatolások harcmodora. (Az ebből készült drámát 1946-ban a Nemzeti is bemutatta.) A második világháborúban maga toborozta géppuskás legénységgel kutat a karibi vizeken német U-hajók után, a saint-lő-i áttörés viszont már a Nagy Vörös Egyesnél éri, és amerikai bajtársaival jut el megannyi kalandon át Párizsba.

A békeévek novellafüzéreiben – akár Greene-nél, Steinbecknél vagy Mailernél – ott portyázik még a háború. Afrikai vadászkalandjait úgy szövik át rejtőzködési és fegyverismeretei, mint szervezetét a sok itallal leplezett kórtünetek. Utolsó regényében (A folyón át a fák közé) mintha önnön halálát láttatná: korábbi katonahősei – Henry hadnagytól Robert Jordanig – Gantwell ezredes alakjában búcsúznak az élettől.

De mielőtt őérte szólna a harang, még bejárja a régi hadiösvényeket. Az évszázadok óta nyírt és öntözött gyepszőnyegekről nem a szavannák jutnak eszébe, hanem spanyolhon zöldellő olajligetei. Menne újra Andalúziába s az Ebro partjára, csakhogy 1959 Madridjában még a caudillo diktál, és diktált tömeges megtorlásokat is, mielőtt az Elesettek Völgyének emlékhelyét megépíttette volna. És most itt ez a megbízás, a világ leghíresebb magazinjától, ráadásul érti, rajongja is e halált kihívó fiestát, amelyben két régi barát, Antonio Ordón~ez és sógora, Luis Miguel Dominguín között dől el az év bajnoka cím. Sóhajtva teszi félre dilemmáit, és csomagolni kezd.

Amerikai turisták akkor már vízum nélkül utazhattak Spanyolországba, de a Guardia Civilnek azért voltak tiltólistái. Egy határőr félrevonta a feleségével érkező írót, és belelapozott útlevelébe. „Rokona ön annak a bizonyos Ernesto Hemingwaynek?” „Olyannyira – adta meg magát –, hogy magam lennék az.” S akkor következett a csoda, a váratlan fordulat, a katona kihúzta magát – „nagy tisztelője vagyok önnek, minden könyvét olvastam” –, és beütötte a stemplit.

Madrid felé, a hosszú autóúton Ernesto (itt már mindenki így hívta) a tájat magyarázta feleségének, a lehántott kérgű paratölgyerdőket, szurdokvölgyeket, s a hegyeket friss havazásként belepő mészkőréteget. A Wellington Szállóban már a viadalra öltözködő Antonióra is rátalál. Egymásba karolva mentek ki az arénába, ahol a matador szinte neki bravúroskodott, és addig-addig forgott-pörgött muletájával, ezzel a fapálcára szerelt skarlátszínű posztóval, amíg jó idő múlva úgy látta: itt a legkedvezőbb pillanat. Első szúrásra a penge csontot ért ugyan, de a bika második dührohamára már markolatig szaladt a kard.

Luis Miguel viszont oly sikeresen vívott Oviedóban, hogy az elnökség az állat mindkét fülét és farkát is neki ítélte. Ezekkel a trófeákkal futhatta díszkörét, mielőtt még arról értesülhetett volna, hogy Antoniót Toledóban felöklelte egy vad bika, „hat hüvelyk mélységű izomszakadást okozva” – ahogy Hemingway később a sebészorvostól hallotta. Sebzett volt már az állat is, vérük összefolyt az utolsó összecsapásnál, aztán – mintha mindkettejükből kikapcsolták volna az áramot – összeestek. A hír olyan izgalmakat váltott ki, hogy a rádióban megelőzte egy amerikai légijárőr malőrjét is. „Olyanok a fájdalmai – tolmácsolta a telefonba Ernesto –, mint amikor a mutató eléri a Beaufort-orkánskála tízes fokát... A párviadalnak alighanem befellegzett...”

Halálrulett

Aztán mégis csoda történt. Úgy látszik, a matadorcsontoknak és -izmoknak több rugalmasságot mért ki a természet, mint bárki másnak, mert a konzíliumok vélte felépülési idő előtt – igaz, gumihevederekkel torreádorruhája alatt – folytatódhattak a viadalok országszerte. Ment a karaván Zaragozába, Madrid felé, de jártak Teruelnél is, ahol egy egész brigád tömegsírjánál Hemingway levette sapkáját, a murciai síkság datolyapálmái közül pedig elvitette magát oda, ahol García Lorcát megölték a francoisták.

Az ibériai halálrulett most az arénákban pörgött tovább. A valenciai viadalon már ötödször kerültek szembe egymással a sógorok és a Samuel Flores óriásbikák. A felajzott tömeg döbbenten figyelte az egyedül itt erélynek-erénynek-erőnek és előnynek számító gyors köpönyegforgatásokat és pontos döféseket.

Az elnökségek a legyőzött bikák számából s a haláltáncnak beillő sasszéfigurákból végül is Antoniót hirdették ki 1959 győztesének.

A cím családban maradt. Az ünnepi toron, amíg a két – sok vért látott és vesztett – matador pecsenyevilláival imitálta még egyszer a kardforgatás fortélyait, Ernesto töltőtolla már egy étlap hátoldalán siklott.

Veszélyes nyár

Mary szerint tizedik nagyriportját írta a rendelt kettő helyett. De nehéz volt leadnia: a viharos éjszakán a telefonközpont képtelen volt New Yorkot behozni, Hemingway ezért az amerikai légibázisról kért rádiós segítséget. Másnapjuk a Pradóé volt, majd hajóra szálltak. Ernie-t – most újra az lett – utolsó afrikai szafárija várta. Amire a Life nem tartott igényt (a gengszterromantika jobban kellett az olvasónak...), azt visszaküldte. Ő forgatta a papírokat egy darabig, aztán testamentumának egyik záradékába ezt írta: „Hagyjátok pihenni, mint engem...” Jó pár év múlva mégis kiadták, Veszélyes nyár címmel. „Ez csak egy hemingwayáda” – írta fülszövegébe a szerkesztő.

Ernest Hemingway kifutott az időből. Aligha ismerhette már a katalán festő, Jordi Pallare`s szavait, amelyek az ő lényeglátását igazolták a Pireneusok spanyolfala mögül is: „A bikaviadalok hazájának színei – piros vitalitás és sárga idealizmus, vér és nap, fény és szenvedély – maga a létezés. Tánc a halállal. Az életért."