Városi indiánok

Átszövi a Moszkva teret – az egyszerűség kedvéért mi nevezzük továbbra is így – egy láthatatlan háló. A kívülálló, a megállótól megállóig sétáló észre sem veszi ennek apró jeleit, de a tér lakói, a hajléktalanok minden rezdülését érzik, lesik. Hibátlan működésén nem kevesebb múlik, mint e kis közösség sorsa. Gyakran csak egy darab kenyér, némi munka vagy pár forint, bár olykor akár az életük is. Az újonnan érkezők befogadásának ezért is fontos feltétele, hogy hajlandók-e elfogadni a közösség szokásait, sajátos normáit.

A nyelvükben minden, ezen a viszonylag kis területen fellelhető tárgynak, helynek saját, tőlük kapott, csak általuk ismert neve és funkciója van, a legfontosabb lételemük pedig az éberség, az örökös figyelem, az egymás iránti szolidaritás. Meg a bor, amiből – ha összejön a tarhálásból annyi – egy üveggel vesznek, és mellé egy palack kólát. Ezeket aztán egy harmadik, üres flakon segítségével valami ócska kotyvalékká vegyítik, és azt isszák.

Úgy élnek, mint az indiánok, akik jól ismerik felségterületük minden fűszálát. Tudják, milyen szél mit hoz, ki barát, ki ellenség. Voltaképp olyanok, mint egy öreg pesti bérház lakói, csak éppen fedél nincs a fejük fölött. Ismerik egymás múltját, búját-baját, erényeit, vágyait, gyengeségeit, s ha eltűnik közülük valaki, ők továbbra is úgy beszélnek róla mint jelenlévőről, velük élőről.

Őket is megérinti olykor a szerencse. Például egy elhunyt közeli rokontól jött hagyaték képében: megörökölt lakással, milliós bankszámlával. De gazdálkodási gyakorlat híján mindkettő hónapok alatt könnyen eltapsolható. Mulandó volt a munkanélküli térlakó szerencséje is, aki elment, mert három éve állást kapott a komáromi Nokia-gyárban. (Tudják, ott, ahol másfél éve az emberek felét, 2300 dolgozót kirúgtak.)

Pár éve egy fiatal szociológushallgató, Pőcze Flóra úgy döntött, feltérképezi a tér életét, közösségét. Hetekre kiköltözött közéjük a Moszkvára, közvetlen közelről tanulmányozni a hajléktalanságnak nevezett szubkultúrát, annak magán- és közéleti jelenségeit, ezt a keserves, embertelen világot. Ennek az időszaknak a termése ez a 21. századi, hasznos tanácsokkal teli kisszociográfia: A Moszkva tér gyermekei, a Jószöveg Műhely Kiadó könyve. Megtanulható belőle például, hogy félnapi türelem árán hogyan fejhető meg egy műanyag lapocska segítségével a tér telefonfülkéje, merre gurul a fémpénz, melyik büfé ad kérésre dupla majonézt a melegszendvicsre, és melyiknek az alkalmazottjai hajtják el a rosszul öltözött embereket.

Hasznos információk ezek. Kezeljék őket értékükön, hiszen a dolgok mai állása szerint rövidesen szükségük lehet rájuk.

Berkó Pál