Valami más

- A Maladype előfutára a roma és nem roma tagokból álló Vareso Aver (Valami más) volt, akik egyetlen előadásra társulattá szerveződtek (Vérnász, rendezte: Lendvai Zoltán). Gondolta volna akkor bárki, hogy hivatalosan bejegyzett színház lesz belőle?

– Akkor én még nem voltam képben, de a szerb producer, Dragan Ristiè szeretett volna egy olyan darabot is, amelyik nem annyira folklóralapú, mint a Vérnász. Olyan rendezőt keresett, aki cigányul és magyarul, profikkal és amatőrökkel is képes színházat csinálni. Abban az időben Franciaország és Magyarország között ingáztam, és erős kalandvágy volt bennem. Ionesco darabjáról tudni lehetett, hogy már mindenhol megbukott, így engem különösen érdekelt. A mi előadásunkban Jacques családja (a romák) végig lovári nyelven beszélt, a menyasszony családja viszont magyarul, a darab végén pedig „macskanyelvvé” keveredett a kettő. Imádták az emberek. A „miért ne” szabadsága olyan energiát és hitet adott, hogy megszületett a későbbi stílusunkat megalapozó előadás.

- A következővel (Ghelderode: Bolondok iskolája), amely szintén egy szimbólumokkal terhelt, szürrealista darab, megint kockáztattak.

– Mert itt sem az írott anyag illusztrálása volt a cél. Elsősorban metakommunikatív nyelvet használtunk: a Galgütöt játszó Molnár Erika ebben az előadásban már három nyelven beszélt (magyar, latin, lovári), a bolondok, akik romák voltak, előbb latinul szólaltak meg, és a legmagasabb etikettre voltak kinevelve, eredeti identitásuk pedig később elemi erővel robbant a színpadon – lovári nyelven. Arra kérdeztünk rá: van-e titka a művészetnek, van-e érvényes és egyedüli válasz, út, forma és tartalom?

- És van?

– Nincs válasz. Hoztam is ajándékot, meg nem is: fogd meg, ha tudod – erről szól a művészet. A két előadás közt, valahol félúton rájöttünk, hogy mi tényleg találkoztunk egymással. Ha jó a közösség, és benne az ember örömmel tud fontos dolgokról beszélni, érdemes tovább csinálni. Különben normális ember nem lesz társulatvezető, főleg tudatosan nem.

- Akkor ön már a Bárkában volt színész és rendező, mehetett volna azon az úton is.

– Igen, már készítettem elő a Theomachiát és a Négereket, de éreztem, hogy ezeket az embereket együtt kellene tartani. Sokan csatlakoztak hozzánk (Bakos Éva, Fátyol Kamilla, Horváth Kristóf, Kálid Artúr). A Maladype akkor még mindenkinek csak melléktevékenysége volt, éjszaka, lopott időkben, partizánakciókban alakultak a jelenetek. Az utunkon a Négerek egyszerre volt az ösztön és a tudat elegye: egy olyan érzéki világ és jelrendszer, amely a nézőt a szertartás világába röpíti – akár a mise, amelyben nem az a lényeg, hogy mi történik, hanem az, ahogyan. Operaénekeseket hívtunk meg, ők kölcsönözték a hangjukat a némán tátogó színészeknek. Ezt a szakírók már nem tudták hova tenni.

- A Bárkában játszott is. Jól hozta mások elvárásait?

– Szerintem nem tudtam őket jól megcsinálni, Rómeónak például borzalmas voltam. Az egyetlen szerep, amely igazán az enyém volt, a Hamlet. Abban a koordinált oldalam párosult a nagyon szabad, lázadó oldalammal. De ott sem voltam színész a szó klasszikus értelmében, inkább arra törekedtem, hogy én, mint Balázs Zoltán képviseljem Hamlet problémáját. Megtörtént, hogy az egyik előadáson, az ötödik monológ környékén nagyon elfáradtam, úgy éreztem, nem tudom folytatni, és szükségem van egy kis szünetre. Az egyik énem arra buzdított, hogy ezt nyilvánosan vállaljam, a másik meg arra, hogy folytassam, ahogy egy rendes színészhez illik. Amíg ők egymással viaskodtak, váratlanul azt mondtam a nézőknek, hogy kérek két percet, mert elfáradtam, lejárt az agyam. Komoly csend lett, aztán szép lassan elkezdtem szavanként összerakni a monológot. A nézők tapsoltak: érezték, hogy szertefoszlott a színház, és én is csak egy vagyok közülük. Fontos felfedezés volt.

- Hatévesen elindult egy bőrönddel otthonról egy vándorcirkusz után, mert játszani akart. Aztán színész és rendező lett, mert még mindig játszani akart. Egy társulat vezetésében, főleg a mai helyzetben, mi a játék?

– A független színház működése olyan, mint az orosz rulett: még mindig nem lőtték ki a golyót – de ki fogják, ebben biztos vagyok. A mai napig rengeteg kérdést kell feltennem magamnak, de nem tudom őket megválaszolni, amíg nem járok a végére. Csinálni mindig értékesebb, mint ha azon agyalnék, hogy csináljam-e. Tudom, hogy egyszer vége lesz, de van egy előadás a legvégén, amit meg szeretnék csinálni, ahhoz viszont még sok mindent végig kell járni.

- Ezt az utat megpróbálják most lerövidíteni. Már elfogadták a 2013-ban hatályba lépő előadóművészeti törvényt, amely önöket egy gyakorlatilag nem létező harmadik kategóriába sorolja a nemzeti és kőszínházak után, úgy háromszáz másikkal. Mit fognak tenni ebben az esetben?

– Én ebben az országban szeretnék élni és dolgozni. De ha itthon nem tudunk a tehetségünknek, a tudásunknak és az eddigi teljesítményünknek megfelelő helyzetbe kerülni, akkor nem lesz más választásunk, mint elmenni, mert méltatlan helyzetben nem akarunk és nem is tudunk dolgozni. Nekem a rendezéssel, a darabokkal és a színészeim fejlesztésével kellene elsősorban foglalkoznom, nem azzal, hogy orwelli viszonyokkal hadakozzam.

- Van bármilyen kőbe vésett alapelv a társulaton belül?

– Az, hogy ne hazudozzunk egymásnak és a nézőknek sem. Persze nálunk is vannak nézeteltérések, korosztály- és ízlésbeli feszültségek, de egy a szellemiség. Nagyon fontos, hogy domináns legyen a társulatvezető, ám ne uralja a társulatot, ne tenyereljen rá színészei személyiségére, mert akkor nem maradnak szabad, erőteljes és friss emberek. Itt, a Maladype Bázison emberközeli térben játszunk, a nézők előadás után is velünk maradnak, és elbeszélgetünk. Minket ez nem fáraszt – az fárasztana, ha nem kérdeznének. Szeretjük tudni, mit visznek tőlünk haza.

- Azért ezt a tempót sokan nem bírták. A kezdeti társulatból már csak Fátyol Kamilla maradt.

– Igen, amit mi csinálunk, nem feltétlenül színészbarát, de ha valaki átlépi azt a bizonyos határt, ahol nincsenek garanciák és biztonsági korlátok, akkor nagy élmény és nagy boldogság. Olyan területekre jut el a színész, ahova soha nem jutna el magától. Nincs arra recept, hogy ki miért csinálja, de a saját felelősség kikerülhetetlen. Hinned kell abban, hogy itt történhet veled valami.

- A legtöbb független színház a kortárs dráma mentén határozza meg magát. Önök viszont klasszikusokat játszanak.

– Nem vonzódom a kortárs drámákhoz, inkább a téma vagy a gondolat legyen kortárs. Szeretném meglepni a nézőt, de nem úgy, hogy „aha”-élménye lesz egy ismerős mondat vagy szituáció által. Nálunk a színész határozza meg a darabot, és ha nincs olyan színészem, aki alkalmas a feladatra, akkor azt a darabot nem csinálom meg.

- Rengeteg meghívásuk van. Most jöttek haza Lengyelországból, aztán Romániába mennek, majd Bécsbe, szinte két héten belül. Lobbizni kellett az elején a meghívásokért, vagy ez is jött magától?

– Nyolc éve, a Kortárs Drámafesztiválon szerepelt a Négerek és a Theomachia is. Már akkor hívtak volna külföldre, de nem mentünk, mert azt gondoltam, hogy „még nem tartunk ott”. Meg kellett találnom a legideálisabb színészeket, akik képesek állandóan változó közegben színvonalasan és stabilan működni. Mindez négy éve megvan.

- Töröcsik Marit mivel vették rá, hogy „játsszon” a Maladypével?

– Gondolja, hogy itt lenne, ha nem akarna? Játékos természet, és kíváncsi, akár a nagy művészek általában. Azt hiszem, annál pontosabban semmi sem tudja leírni a Maladype fejlődéstörténetét, mint az a tény, hogy Törőcsik Mari ma itt játszik velünk, egy nyolcadik kerületi lakásszínházban, és „igazgató úr”-nak szólít engem. Ez azért van annyira abszurd, mint a kezdeti Ionesco.