Utóítéletek
A Nemzeti Galéria munkatársai – onnan tudom, hogy le is írták – elsősorban azzal a céllal rendezték meg ezt a reprezentatív Derkovits-kiállítást, hogy kiszabadítsák a művészt a proletár alkotó kalodájából, amely mára nemcsak szűk, hanem kényelmetlen is lett számára.
Ez – szögezzük le rögtön – sikerült is meg nem is. A kiállítás minden tekintetben kitágította a horizontunkat, sok új színt, sok új elemet ismerhettünk meg, a pályakezdő éveket például, vagy a nyergesújfalui látogatás hatásait, és még azt is felfedezhettük, mennyi humor, mennyi irónia van a – mondjuk így – társadalomkritikai művekben, és arra is lehetőségünk nyílik, hogy a technikák változásait, alakulásait részleteiben is nyomon követhessük. (Ne felejtsük, egy fájdalmasan rövid művészi életutat követünk itt nyomon.) Mindez azonban a fő irányt nem változtatta, nem változtathatta meg. (Leszámolhatunk persze számos legendával, például a proletárcsaládba születés legendájával: Derkovits apja sokadik generációs polgár volt Szombathelyen, megbecsült asztalosmester – más kérdés, hogy tönkrement aztán.) Ám akárhogy is: a művész önként vállalta az alullévők, az elesettek, a kisemmizettek ábrázolását, képviseletét, és életével is levonta ennek az útnak a következményeit. Kapcsolatot keresett és talált a kommunista párttal, gyakran vállalt propagandaszerepet: a sokat emlegetett – és ezen a kiállításon szinte karanténba kényszerített – Dózsa György-sorozata bizony ilyen. Hogy ezzel szűkültek volna a művészi lehetőségei, ez vita tárgya lehet, de hogy maga kiemelt fontosságot tulajdonított ennek a munkának, ennek a szerepnek, az nem lehet vitás.
Persze, hogy az utókor hova egyszerűsítette művészetét, azért bizonyosan nem felelős.
A kiállítás gazdag és jól áttekinthető, megannyi gyűjteményt (köztük magángyűjteményeket) mozgatott meg, és még olyan különlegességeket is kínál, mint az eltűnt Derkovits-művek sora. A termekben uralkodó félhomály azonban gyakran gátjává válik a műélvezetnek.
Jolsvai András
