Utcai pánik
Egy álmos nyári reggelen szárnyára kapott a világhír. A helyi médiabirodalom macskacápája azt vette a fejébe, hogy az egyik kiadványát az én arcommal fogja eladni.
Ne minősítsük e hebehurgya döntést, minősítik majd az olvasók eleget, a magunk részéről maradjunk a tényeknél. E döntés következményeképpen azon az álmos, nyári reggelen megjelentem a Pozsonyi és Radnóti utcák sarkán, hogy alávessem magam a mondott kiadvány fényképésze utasításainak.
Annyit kell még tudni, hogy igen nehéz dolog velem zöld ágra vergődni fényképészetileg: legyen elég, hogy nem élvezem felhőtlenül ezt a tevékenységet, s érzéseim, fájdalom, megjelennek az arcomon is, aztán meg a fényképeken. Magyarul, az őrületbe tudom kergetni a világ legbékésebb fényképészét is a viselkedésemmel. Pedig a szándékom, elhihetik, nem ez. És persze soha nem a fotóssal van bajom (nincs senki, aki nálam jobban tisztelné a munkájukat), hanem a saját ábrázatommal.
Ezen pedig már (ennyi év távlatából bátran kijelenthetem) nemigen tudunk segíteni.
Egyszóval nem egyszerű vállalkozás engem fényképezni.
Nem volt ez másképp legutóbb sem, ott, a Pozsonyi úton. A fotósnak kész koncepciója volt, azt mondotta, én csak jöjjek-menjek fel és alá, akár a híd torkolatáig is meg vissza, nézzem a világot, mint ha ő ott se lenne, a többi meg majd kialakul. Én pedig igyekeztem, ahogy a torkomon kifért, jöttem és mentem fel és alá, megállás nélkül, jó fél órán keresztül.
A következőket kell még tudni.
A mondott reggelen orkánszerű szél fújt ugyan, de a fényképész ragaszkodott hozzá, hogy szalmakalapot viseljek, végtére is nyári kiadványban leszek címlap.
A médiaszereplés után munkába kellett mennem, ezért hoztam magammal egy aktatáskát, amelyet (hogy a képen mégse látszódjék) egy-egy éttermi ablakmélyedésbe helyeztem a fotózás alatt.
Amíg a fénykép elkészült, kétszer hozták vissza nekem a táskát a helyiek, mert látták, hogy ottfeledtem, háromszor a kalapomat, mert elfújta a szél, kétszer át akartak segíteni a túloldalra, mert bizonytalankodó gyengénlátónak minősültem, egyszer állást ajánlottak a sarki pékségben, mert látszott, hogy ráérek, egyszer felvilágosítást kértek egy helyi kft. ügyében, hisz biztosan én vagyok a gondnok, azért mászkálok itt fel-alá, egyszer pedig a helyi homlesz lépett hozzám, hogy „művész úr, volna egy kis aprója elsejéig?”, hiszen látszott, hogy csak valami művészféle lehetek, azok hordanak szalmakalapot szélviharban.
Fél órát töltöttem ott, de teljesen befogadott a Pozsonyi út.
